5 éves a Deszkavízió – Szabó Dániel

A Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész, Mikó István az egyik legsokoldalúbb színművész, így temérdek lehetőségem volt bemutatni azt, hogy miért hatott rám akkora impluzussal a munkássága, hogy a kulturális pályát válasszam. Kitérhettem volna részletesen az inspiráló életére, elvégre olyan érdekességek fűződnek hozzá, mint hogy ő a Kaláka együttes egyik alapítója, vendégművészként játszott a lakóhelyemen (a székesfehérvári Vörösmarty Színházban), és a Mindhalálig Beatles zenekar tagja. Oldalakat tölthetnék meg a színházi szerepeivel, és kitérhetnék arra is, hogy újabban az Egerek musicallel vagy az Indul a bakterházzal varázsolja el a budapesti Turay Ida Színház nézőit.

Egyesével végigmehettem volna a rendezésein is, hiszen az elmúlt évtizedekben olyan szerzők műveit állította színpadra, mint Francis Veber, Bob Fosse, Bakonyi Károly és Móricz Zsigmond. Sort keríthettem volna a játékfilmjeire, a tévéfilmjeire, a rádiószínházas munkáira (még A Gyűrűk Ura Zsákos Bilbóját is megszólaltatta!), vagy a gyermekeket megcélzó hangoskönyveire, de egyik sem hatott rám olyan elementáris erővel, mint az, amit Mikó István a szinkronizálás terén végzett.

Ennek megértéséhez tartozom egy személyes vallomással: születésem óta mozgássérült vagyok. Ez többek között azzal járt együtt, hogy amíg más gyerekek a focilabdát rúgták az ablakom előtt vagy felfedezőútra indultak a környéken, esetleg átmentek egymáshoz játszani, addig én az idő nagy részében könyvekbe, sorozatokba, filmekbe merülve tereltem el a gondolataimat a külvilágról. Faltam az alkotásokat, bármit, ami kicsit is megmozgatta a fantáziámat és segített, hogy egy olyan álomvilágba kerüljek, ahol nincsenek béklyók. Már akkor is nagyra értékeltem a szinkronizáló színészek fáradozásait, hiszen nekik köszönhetően volt szellemi táplálékom, juthattak el hozzám a legszebb rajzfilmek, a legszívmelengetőbb történetek, a legfelemelőbb happy endek.

Volt azonban egyvalaki, aki érzékeny játékával mindenkinél többet tett azért, hogy a kultúra lekövetését válasszam hivatásomul: Mikó István orgánuma egyszerre hatott a lelki sebeimre balzsamként és a benne rezgő kedvességnek minduntalan sikerült elérnie, hogy pozitívabban lássam a jövőt.

„Hajnalodik, kiugrom az ágyból, a barátom már vár reám…” – hangzott el minden alkalommal a Micimackó főcímdala, és tekintetem azonnal a tévéképernyőre szegeződve várta, hogy a csacsi öreg medve Mikó értő és érző tolmácsolásában milyen életbölcsességgel, milyen szeretetteljes oktondisággal tölti meg a Százholdas Pagonyt, és varázsol el engem. A nemzeti közkincsünk, a Macskafogó Lusta Dickjeként reményt sugárzott, hogy az is barátokra lelhet, aki magányosnak érzi magát, az Aladdin Dzsinnijeként pedig megtanította, hogy semmi sem lehetetlen, ha szívből próbálkozunk.

Arra már csak idősebb fejjel eszméltem rá, hogy Dzsinni mekkora művészi bravúr volt a színész részéről, hiszen az eredeti változat Robin Williamsének csapongó zsenijét leutánozni, sőt lepipálni akár a rekordok könyvébe is bekerülhetett volna, Mikó mégis olyan természetességgel tette sokszínűvé és zsizsegővé a szellemet, mintha csak levegőt venne. Többször is bizonyította, hogy érezte amerikai kollégájának minden rezdülését, ez 26 közös munkában nyilvánult meg, köztük talán témája miatt a számomra legszívbemarkolóbb alkotásban, A kétszáz éves emberben is, amely az emberi érzelmek fontosságáról, az élet múlandóságáról mesélt. 

A pontot arra a bizonyos i-re a Disney egy talán kevésbé ismert rajzfilmje tette fel. A 2009-es A hercegnő és a béka nem csupán Molnár Piroska unikális éneke miatt marad örök emlék a számomra, de azért is, mert Mikó István egy reménytelenül romantikus szentjánosbogár (Ray) megformálásával új távlatokat mutatott és megható módon biztatott arra, hogy ne adjam fel, bármilyen is vagyok, a szerelem nem ismer külsőségeket (két évre rá ismertem meg a későbbi feleségemet).

Hogy mekkora hatással volt rám Mikó István, azt mi sem prezentálhatná jobban, mint hogy 2010-től egy filmes oldal szerkesztője, majd főszerkesztője lettem, rendszeresen látogattam a stúdiók szinkronfelvételeit, és a színház is megtalált a már ötödik évfordulóját ünneplő Deszkavízió képében, most pedig már el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük. Ahogyan Micimackó, Dzsinn, Lusta Dick, Robin Williams és Ray nélkül sem. Köszönöm.

Kiemelt kép: Mikó Istvánnal (Fotó: Kovács Milán)