Gyerekkorom egyik kedvenc elfoglaltsága volt, nagymamám időrendi sorrendben összegyűjtött Film Színház Muzsika kollekciójának nézegetése. Órákig el tudtam időzni velük, és bár akkor még csak fekete-fehér fotók voltak, számomra nemcsak színes, hanem varázslatos világnak is tűnt, amit látok. Akkoriban Szombathelyen még nem volt színház, Jordán Tamás csak jóval később látott neki a megvalósításnak, így az első igazi színházi élményeim a zalaegerszegi és a soproni teátrumhoz kötődnek. Aztán sok évvel később a fővárosba költöztem (nyilván az sem véletlen, hogy az első lakásom a pesti Brodway kellős közepén volt), és hamarosan teljesen új időszámítás kezdődött számomra. Egy akkor induló hetilapnál kezdtem dolgozni, amelynek köszönhetően munkaköri kötelességem lett színházi próbákra és előadásokra járni. Munka tekintetében ez mindenképpen életem egyik legjobb időszaka volt, úgy éreztem, hogy hihetetlenül szerencsés vagyok. Tobzódtam a lehetőségekben, volt olyan hét, amikor egy fotóspróbával együtt nyolcszor voltam színházban. És bár nekem sokáig a színház a nagy és csodálatos tereket (is) jelentette, a legmeghatározóbb élményeim mégis a kamara előadásokhoz kötődnek.

A Budapesti Kamaraszínházban hihetetlen volt a kínálat akkoriban, a Tivoli, a Shure és az Ericsson stúdiók szinte egybeforrtak a mindennapjaimmal. Az Alföldi Róbert rendezte Haramiák bemutatóján figyeltem fel László Zsoltra, de úgyis fogalmazhatnék, hogy leesett állal ültem végig a darabot. Olyan energiával játszott az apró térben, ami egészen új megvilágításba helyezte nálam a színházi előadásmódot. Vitt magával rendesen a darab is, Zsolt is, és onnantól tudatosan kerestem azokat az előadásokat, amelyekben játszik. Szerencsére volt belőlük bőven, aztán később a Nemzetibe, Radnótiba, Játékszínbe, Centrálba is „követtem”. Valószínű, hogy az eltelt évek alatt elfogult lettem vele kapcsolatban, de számomra a mai napig élményszámba megy minden alakítása. Előfordult, hogy egy előadás kifejezetten nem tetszett, de ő abban is annyira odatette magát, hogy képes voltam többször is megnézni. Amikor először készítettem vele interjút, rettenetesen izgultam, nem tudtam, hogy civilben milyen lesz. Felkészült voltam, hiszen szinte minden aktuális darabjában láttam, ennek is köszönhetően nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk. Aztán idővel az is kiderült, hogy sok mindenről hasonlóan gondolkodunk, így az elmúlt években igazán jóba is lettünk. Az, hogy a színház világa számomra most is ennyire varázslatos, az nagymértékben az ő számlájára írható. 

Kiemelt kép: László Zsolt és Steindl Gabi (Fotó: Kovács Milán)