Mikor Anditól megtudtam, mi a Deszkavíziós születésnapi projekt ötlete, azt éreztem, hogy húha, na most légy okos Rencz Norbert, hogyan is lehetne ezt megoldani, úgy, hogy jól össze tudjam foglalni, mit is keresek én olyan pályán, amely a művészetek körül forog. Illetve, hogy ki volt az, akinek a hatására ebbe az irányba terelődtem.

Az eddigi életemben több év telt el táncolással, mint nélküle, így számos olyan táncost, pedagógust említhetnék az életemből, akik segítettek, treníroztak, képeztek, izzasztottak, felemeltek vagy földbe döngöltek. És ez mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy megvalósuljon a gyerekkori álom: hivatásos táncos lehessek. Sikerült. Igen ám, gondoltam, viszont a Deszkavíziónál betöltött szerepem pont nem a táncosságom miatt lényeges, ugyanis nem egészen egy éve, amikor Andi együttműködést ajánlott, fotós szerepkör volt a fő csapásirány, kiegészítve egy-egy cikkel, beszámolóval, ha úgy alakul. Alakult is, amit innen is köszönök!
Szóval folytatódott a fejtörés, és egyszer csak bumm! Megszületett a megoldás.

Volt nekem egy csodálatos édesapám, aki, ha nem lett volna olyan, amilyen volt, bizony most nem lennék ilyen nyughatatlan, kíváncsi természet, akit folyton vonz a színpad, a tánc, a zene, a képi megjelenítés, bármilyen belső expresszió.

Az én választottam tehát a két évvel ezelőtt elhunyt Rencz Csaba, Bokor András-díjas újságíró, író, aki világ életében a Partiumban működött, és alkotott, egy Bihar megyei (nagyváradi székhelyű) napilapnak tudósított a megye magyarságának ügyes-bajos dolgairól, politikáról, művészetekről, közéletről.

Egyedi módon szemlélte a világot, őszinte ember lévén őszintén látott, igyekezett bemutatni a történteket úgy, ahogyan azok valóban megtörténtek. Irodalmat szerető emberként vált szülővé, imádott olvasni, melyet soha nem erőltetett ránk nővéremmel, viszont tökéletes példát mutatott – nem kellett soha rimánkodnia egyikünknek sem, hogy könyvet vegyünk a kezünkbe. Szerette a zenét, a filmművészetet, színházat, azaz mindent, ami kultúra, és volt ehhez egy kimondatlan jelszava is: az igényesség. Ezt, ha tudattalanul is, gyerekként az első perctől szívtam magamba, melyet azóta is viszek magammal mindenhova. Még akkor sem mondott nemet, amikor mindenféle zenei előképzettség nélkül, 12-13 éves koromban karácsony előtt kitaláltam, hogy márpedig én egy hegedűt szeretnék ajándékba kapni. Megkaptam. Remélem hallja, hogy azóta is gyakorlok töredelmesen.

Fotózást sohasem tanult, mégis állítom, hogy értett hozzá. Technikai képzettsége valóban nem volt a fotográfiához, viszont ami ennél sokkal fontosabb, azzal bizony rendelkezett. Mégpedig látott, és figyelt. Meglátta a lényeget, és ráérzett, hogy azt hogyan lehet láttatni, továbbadni.

Ezért választottam hát édesapámat ennek a projektnek témájává, mivel az ő lénye, példamutatása és támogatása kellett ahhoz, hogy olyan utakon járjak az életemben, amelynek a lényegisége, a művészet maga őszinte. Még akkor is, ha a világ, amiben élünk pontosan a másik irányba halad.

Rencz Csaba

Kiemelt kép: Rencz Norbert (Fotó: Kovács Milán)