Csokoládé és matrica. Jellemzően ezekért énekeltem el az 1983-ban debütáló István, a király rockopera részleteit annak idején a rokonság körében az ötévesek teljes lelkesedésével, csak hogy ilyen módon is tovább örökítsem az élményt, ami a megtekintést követően megérintett. Kétségtelen, hogy ezzel a lépéssel nemigen szereztem őszinte rajongókat a projektemhez, de akkor még fogalmam sem volt róla: felnőve nem kell majd énekeljek ahhoz, hogy a saját hangomra ráleljek.

Pár héten belül befuccsolt azonban a bizniszem, mert egyszerűen nem volt annyi matrica a trafikokban, és csokoládé az üzletekben, ahány alkalommal én Gizella, Réka, sőt, István, Koppány és Torda betétdalait sajátos formában elővezettem, ám talán megnyugtató, hogy a férfikarakterek akkori megszólaltatásán kívül nem volt semmi genderidegen a cselekedeteimben. Azt követően még sokáig azt hittem, hogy az éneklés lesz a szuperképességem, ám ehelyett az volt a valódi skillem, hogy időben rá tudtam jönni arra, hogy mégsem. Így aztán egy csapásra Batmant, Spidermant és Wonder Womant is kenterbe vertem, ugyanis velük ellentétben, akik fiktív karakterek, ezzel a felimeréssel a valóságban is megmentettem az emberiséget. A rockopera figurái különben is minden képregényhősnél jobban érdekeltek, és az, hogy egykori megszemélyesítőik: Vikidál Gyula, Varga Miklós vagy Nagy Feró hírességek, bennem semmit nem mozgatott meg, mert nem értük, hanem magáért a darabért lelkesedtem, és álmomban sem gondoltam volna, hogy jó pár év múlva az írás lesz az, amit nekik ott és akkor az éneklés jelentett. Íráskészségről viszont abban az időszakban a koromnál fogva még tényleg nem beszélhettem, amúgy sem beszéltem semmi másról az István, a király rockopera mellett, amelynek egy stábtag gyermekeként már a próbafolyamatába betekintést nyertem.

Utólag belátom, az államalapítótól is sokat tanulhattam volna, bár úgy tartják, a fiához intézett intelmeit nem is ő maga fogalmazta meg. A stílusból és a szövegezésből arra lehet következtetni, hogy a valódi szerző egy magasan képzett egyházi személy lehetett, valószínűleg Asztrik érsek, aki amúgy, mint karakter, a Szörényi Levente és Bródy János által megalkotott színdarabban szintén szerepel. Szóval ennélfogva lehet, hogy Asztrikot kellett volna kedvelnem, már ha az nem számít kedvelésnek, hogy tökéletesen vissza tudtam adni a tőle a zenés játék első harmadában elhangzó Porból, s hamuból vétettünk, s azzá leszünk/ Megholt hívünkért, Gézáért könyörögjünk! kezdetű dalszöveget. És bár alapvetően a Mézga család különös kalandjai című rajzfilmen nevelkedtem, hiába voltam kisóvodás, a rockopera feltérképezése után véletlenül sem hittem azt a darabbéli Gézáról, hogy Mézga Aladár édesapja lenne. Már akkor is elég jól átláttam színpadi helyzeteket, a rendezői koncepció felismerése sem okozott fejtörést nekem, és nagyon klassznak találtam az előadás helyszínéül szolgáló Királydomb atmoszféráját, a többfunkciós díszletet és a színpadképet, anélkül, hogy tudtam volna: ilyen kifejezések egyáltalán léteznek.

Alsótagozat legvégén ismertem meg aztán a Rockszínház sikerprodukcióját, az Evita musicalt, ami hatalmas katarzist, valamint egy igazán feminin nőmintát szolgáltatott nekem, és úgy látszott, hogy az előzőekben említett uralkodónál, I. Istvánnál, valamint Argentina hajdani elnökének feleségénél, Eva Peronnál nem érem be kevesebbel, ha olyan személyekről van szó, akik nagy hatású zenés darabok főszereplőiként közvetve a mai napig nyújtanak számomra valamiféle lelkesítő kreativitást, kiindulási alapot, ihletet. Az argentin népre gyakorolt szinte delejes hatását elnézve Evita ráadásul végre valódi retorikai példaképem lehetett, bár én az írásaimmal a magyarországi nézőket és színházi szakembereket szólítom meg Argentína teljes lakossága helyett, és azt sem az elnöki palota erkélyén állva, hanem a saját laptopom képernyője előtt ülve teszem meg. Annak pedig, hogy az újságíró lettem, mindezeken kívül csupán egyetlen igen nyomós oka lehetett. Valahányszor döntenem kellett valamiben, segítségképpen feldobtak egy érmét nekem, majd feltették az ilyenkor kötelező kérdést, hogy Fej, vagy írás? Melyik legyen? Én pedig egyre csak az írást választottam, mivel a mondás szerint az mindig megmarad, a fejemet meg azért időnként elveszítem…

Kiemelt kép: Ráth Orsolya a Királydombon (Fotó: Kovács Milán)