Mikor megszületett ötlet, hogy a Deszkavízió idei szülinapján egy olyan meghatározó művészről írjunk, aki inspirált minket arra, hogy a kultúrával foglalkozzunk, nekem rögtön Nagyváradi Erzsébet jutott eszembe. 2017-ben ugyanis ő volt az, aki egy előadás után azt mondta nekem, hogy: „kicsi, neked a színházról (is) kell írnod, hidd el, sikeres leszel benne idővel…” – ez a mondat pedig akkora hatással volt rám, hogy minden kétségem ellenére elkezdtem egyre több darabról írni.

A mi történetünk annak a tipikus tündérmesének indult, amiről a rajongók többsége álmodik. Igaz, mi nem csak találkoztunk és néhány közös fotót készítettünk, hanem emberileg is nagyon közel kerültünk egymáshoz. Sokszor kaptam tőle tanácsokat, hívott el előadásokra, ünnepeltünk együtt a premierek után és rengeteget beszélgettünk nem csak a színházról, hanem olyan személyes dologról is, amelyeket azelőtt senki mással nem osztottam meg. Ha jól emlékszem közel 120 alkalommal láttam őt a színpadon, eleinte az első majd az utolsó sorból csodáltam azt, ahogy egy olyan világba repíti a nézőket, mely csak a képzeletben létezett. A vele töltött idő alatt pedig valóban rengeteget tanultam a színházról, az alázatról és arról, hogy a látszat mennyire gyakran csal. Sokszor épp emiatt nem ért csalódás akkor sem, ha például egy órákon át megfogalmazott kritika után nem éppen azt a pozitív visszajelzést kaptam, amit vártam, vagy hogy sokszor ért támadás amiatt, mert sose tanultam ezt a szakmát. De tudtam, hogy szeretem ezt csinálni és érdekel is a színház, tudok és akarok fejlődni. Szóval ez egy nagyon boldog időszak volt az életemben, amire a mai napig szívesen emlékszem vissza, hiszen tényleg rengeteg olyan élményben volt részem, amire más egész életében csak vágyakozik. Hisz volt valaki, aki mellettem állt, aki elindított az utamon, aki óvta minden lépésem ezen a korán sem akadálymentes úton, aki nem csak a példaképem, hanem a barátnőm is volt.

Ha ő nem lett volna, az életem része, ma ezt az írást sem olvashatná senki, hiszen bármennyire is szerettem a színházat ebbe egyedül nem lett volna merszem belevágni. De az, hogy ő mellettem volt az nagyon-nagyon sokat jelentett nekem. Épp ezért érintett nehezen az, amikor az útjaink egyszer csak különváltak és sok év után egyszer csak meg kellett állnom a saját lábamon, és magamnak is be kellett bizonyítanom, hogy egyedül is képes vagyok végigmenni azon az úton, amin vele/általa indultam el…

Kiemelt kép: Gőgh Brigi és Nagyváradi Erzsébet