Az újságírásnak, azon túl, hogy megvannak a maga előnyei, van egy óriási hátránya: minden esetben objektívnek kell lenni. Ez alól egy-egy kritika, interjú adhat minimális felmentést, de a szakmaiságot ezekben az esetekben sem válthatják fel pusztán az érzelmek. Éppen ezért kimondottan örülök az olyan kezdeményeseknek, mint amilyen ez a születésnapi cikksorozat is, amely során közelebb engedhetjük magunkhoz az olvasókat, megmutathatjuk azt, ami igazán érdekel, foglalkoztat bennünket.

Amikor szeptember elején felmerült a szerkesztőségi ülésen, hogy idén olyan anyagot hozzunk, amely elindított minket ezen az úton, egyből eszembe jutott, hogy a Budapest Bábszínházzal kapcsolatban szeretnék írni. Noha, én kicsit „csaltam”, hiszen a színház iránti szeretem jóval régebbre, gyerekkoromra nyúlik vissza, így tulajdonképpen ez a feltétel nem állja meg a helyét, és már azelőtt foglalkoztam kritikaírással, mielőtt ismertem volna őket. Végül azzal indokoltam a döntésemet, hogy a báb mint műfaj volt az, ami által a színház egy egészen új oldalát ismertem meg, és amelynek azóta is lelkes rajongója vagyok.

Fotó: Kovács Milán

2018-19 táján éppen nagy Shakespeare-lázban égtem, szinten minden, akkor repertoáron lévő darabot megnéztem, így került fókuszba A vihar, amelyet Szikszai Rémusz állított színpadra a Budapest Bábszínházban. Kezdetben kicsit ódzkodtam, hiszen nagyon sokáig élt az én fejemben is az a (tév)kép, hogy a báb egyet jelent a paraván mögött álló színész kezén lévő kesztyűs bábbal, de ez az előadás azonnal bebizonyította számomra, hogy ebben a műfajban a lehetőségek tárháza végtelen. A vihar megtekintése után azonnal jegyet váltottam a Gengszter nagyira és a Coraline-ra, amelyek szó szerint elvarázsoltak, utóbbinál újra a csodákra fogékony gyereknek érezhettem magam. És innentől kezdve nem volt megállás: szinte az összes új bemutatón ott voltam, és szép lassan a repertoár régebbi darabjai is sorra kerültek (a Semmi például nálam az elmúlt 10 év top5 előadásában van azóta is). Nagy örömömre az utóbbi 3 évben számtalan bábszínésszel készíthettem interjút, ezen beszélgetések által pedig még közelebb kerültem ehhez a világhoz.

Az ötletem kapcsán adta magát, hogy Hoffer Károlyt kérjem fel, hogy legyen partnerem az anyag megvalósításában. Legegyszerűbben úgy tudnám leírni, hogy ő a bábszínház műfajának nagykövete, aki tényleg mindent megtesz annak népszerűsítéséért, megújításáért. A werkfilm felvétele előtt körbevezetett a színház műhelyeiben és bábraktárában, rendíthetetlen nyugalommal és teljesen kimerítően válaszolta meg a – talán legbugyutább – kérdéseimet, segített az ötletelésben, hogy minél izgalmasabb anyag születhessen meg. És még egy kulisszatitok: eredetileg egy 5-10 perces werkanyagot terveztünk, de végül annyira érdekes lett, ahogyan és amiről mesélt – ahogyan ő fogalmaz: „csak meg kell nyomni a gombot és onnantól nincs megállás” –, hogy nem akartunk időkorlát miatt a minőség rovására menni.

Fotó: Kovács Milán

Zárásként: ahogy említettem nem a Budapest Bábszínház volt az én „Harry Potterem”, ami elindított volna ezen az úton. De ahogy elkezdtem írni ezt a cikket, rádöbbentem valamire. A legelső emlékeim a gyerekkoromból, hogy otthon a szüleimnek bábozom (még jegyet is szedtem az előadásaimra!), a keresztanyukámnál az ujjbábokkal játszom, ráadásul közel egy évtizeden keresztül hagyomány volt, hogy a családi-baráti nyaralások alkalmával a kortársaimmal bábelőadásokat tartottunk. Így tehát mégis csak a báb volt az, amivel kezdetét vette a színházi iránti rajongásom. Mégsem csaltam.

Kiemelt kép: Flaisz János és Hoffer Károly (Fotó: Kovács Milán)