250 éve született Ludwig van Beethoven

250 évvel ezelőtt, 1770. december 16-án, Bonnban született Ludwig van Beethoven német zeneszerző. Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett őt tartják a bécsi klasszika harmadik nagy alakjának, ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán viseli.

Beethoven apai ősei földművesek és iparosok voltak, akik a XVIII. század első feléig Mechelen városában (Flandriában) éltek. A nagyapa Antwerpenből elszármazott flamand, udvari karnagy, basszista volt, előbb 1761-től Leuvenben, ezután Liège-ben, majd Bonnban, 1773-ban hunyt el. Fia, Johann van Beethoven ifjúkorában tenoristaként a bonni választófejedelem udvarában énekelt. 27 éves korában feleségül vett egy 21 éves özvegyasszonyt, Maria Magdalena Keverichet, egy választófejedelmi szakács leányát. A házaspárnak öt fia és két leánya született: a zeneszerző Ludwig második volt a sorban.

Beethoven első zenetanára iszákos és indulatos édesapja volt, egy közepes tehetségű udvari muzsikus, aki gyakran verte fiát, megpróbált belőle csodagyereket nevelni, sikertelenül. Mivel apja korán felismerte benne a nagy tehetséget, arra törekedett, hogy fia adottságai minél előbb kifizetődjenek, így Beethoven már egészen fiatalon a család eltartójává vált. 1780 körül Christian Gottlob Neefe vette kezébe zenei nevelését, mialatt a választófejedelem anyagi támogatásában részesült. 1781-ben Németalföldön utazgatva, nyilvánosan kellett játszania. 1782–83 környékén jelentek meg első zeneművei: változatok és három szonáta zongorára, 1785-ben következett három zongoranégyese. 1784-ben, alig 13 éves korában udvari másodorgonistává nevezték ki. 1787 márciusában utazott először Bécsbe, hogy Mozarttól tanulhasson, ám egy váratlan esemény miatt idő előtt haza kellett utaznia: 17 éves korában elvesztette édesanyját; hazatért, és évekig egyedül nevelte két öccsét.

1792 novemberében Waldstein gróf támogatásának köszönhetően Bécsbe költözött, ahol Joseph Haydnnál szándékozott tanulni, de mivel neki nem volt elég ideje Beethovennel foglalkozni, Johann Georg Albrechtsberger gondjaira bízta. Megismerkedett Breuning udvari tanácsossal is, akinek családja pótolta később számára az édes otthont. Tehetsége és összeköttetései megnyitották előtte a császári város első házait; Gottfried van Swieten báró és Lichnowsky hercegnő különösen pártolták. Salierinél nyolc esztendeig tanult. Zongoraművészként 1795 márciusában mutatkozott be a bécsi nyilvánosság előtt, B-dúr zongoraversenyének előadásával. Ezt a fellépést újabbak követték, és hamarosan kiadója és pártfogója is akadt. Hamar népszerű lett zongoravirtuózként és zeneszerzőként. Népszerűsége egyre nőtt Prágában, Drezdában és Berlinben, ahol 1796-ban körutat tett. Ez utóbbi városban erősen marasztalták, de ő ragaszkodott Bécshez, ahol társadalmi ragja és kenyere is biztosítva volt. Művészi körútjának folytatását lehetetlenné tette 1798-ban kezdődött fülbaja, mely lassanként teljes siketségbe ment át. Ez a csapás tette őt hangszeres virtuóz helyett végképp zeneköltővé.

1800 óta a téli hónapokat a társas élet közepette, művei előadásának szentelte, nyaranta pedig a Bécs körüli falvakban műveit dolgozta ki. A monarchiában is tett utazásokat, így járt Magyarországon is, 1806-ban Martonvásáron, a Brunswick grófok Fejér vármegyei birtokán. A látogatás során szerelemre lobbant az egyik grófkisasszony, Székely Júlia iránt, A halhatatlan kedves című, 1961-ben kiadott életrajzi regény ezt örökíti meg, amely egy a zeneköltő hagyatékában fellelt levelén alapul. A bécsi kongresszus (1814) magas külföldi vendégei is meghajoltak tehetsége előtt, ez volt utolsó szereplése. Siketsége és altesti fájdalmai hipochondrikussá tették őt, aki különben is melankóliára hajlott, családi viszálykodások (bátyja özvegyével, akinek fia fölött gyámkodott) szintén bántották, de ez nem csökkentette alkotóerejét, hanem erős sajátos jelleget adott műveinek.

Beethoven sokat betegeskedett, kiváltképp húszas éveinek közepétől, amikor is komoly hasfájásoktól kezdett szenvedni. 1826-ban egészségi állapota drasztikusan megromlott. A következő évben bekövetkezett halálát májbetegségnek tulajdonítják, bár Beethoven halálának idejéből származó hajmintáin végzett modern kutatások azt mutatják, hogy ólommérgezés is hozzájárulhatott gyengélkedéséhez, és idő előtt bekövetkezett halálához. 1827. március 26-án éjjel, a Bécs fölött átvonuló vihar mennydörgése közepette, vízkórságban hunyt el. A március 29-én tartott temetési menetben a becslések szerint 20-30 ezer ember vett részt. A fáklyavivők között volt Franz Schubert is, aki másfél év múlva halt meg; kérésére Beethoven mellé temették.

Beethoven halálának napjáig dolgozott. Befejezetlenül hagyott egy vonósötöst, a X. szimfónia vázlatait, két kánont, két vonósnégyest és a B-dúr vonósnégyes fináléját.

Zeneszerzői pályafutását általában korai, középső és késői korszakra szokták osztani. A korai időszakában a nagy elődök, Haydn és Mozart hatása érezhető. Mindkét szerző műveit jól ismerte, időben közel is állt hozzájuk, de munkássága a zene történetének új korszakát jelenti. Alkotóművészete viszonylag lassan fejlődött ki: csaknem huszonöt esztendős volt, amikor első olyan műveit kiadja, amelyeket már opusz-számmal jelöl. Ez idő alatt született az I. és a II. szimfónia, az első hat vonósnégyes, az első három zongoraverseny, az első húsz zongoraszonáta (az op. 31-gyel bezárólag), köztük az ismert Patetikus és Holdfény. A középső alkotói korszakot – amely röviddel Beethoven siketséggel kapcsolatos válsága után kezdődött – hatalmas erejű művek jelzik, melyek tele vannak hősiességgel és küzdelemmel. Ide soroljuk az Egmont-nyitányt, hat szimfóniát (III–VIII), az utolsó három zongoraversenyt és öt vonósnégyest (7–11), további hét zongoraszonátát, köztük a Waldsteint és az Appassionátát, továbbá Beethoven egyetlen hegedűversenyét és operáját, a Fideliót.

A Fidelio librettóját Jean-Nicolas Bouilly nyomán Joseph Sonnleithner és Georg Friedrich Treitschke írta. 1803-ban Emanuel Schikaneder állt a Theater an der Wien élén, aki vállalkozott arra, hogy Beethovennek megfelelő szövegkönyvet ír. A zeneköltő azonban sehogy sem tudott megbarátkozni a színigazgató felszínes, silány tákolmányával. Muzsikájával egyenértékű szöveget, eszményeivel együtt szárnyaló irodalmi hangot kívánt. Ismeretes, hogy még Wolfgang Amadeus Mozartot is megrótta, amiért hajlandó volt a Don Juan „frivol” meséjét muzsikába foglalni.

Beethoven választása végül Jean Nicolas Bouilly Leonora című színművére esett. A szövegkönyv olyan népszerűségnek örvendett, hogy Bouilly művének olasz fordításához is komponáltak már muzsikát, a zeneszerző a maga idején a világhírű Ferdinando Paër volt. Beethoven, mit sem törődve az elődökkel, átdolgoztatta a szövegkönyvet. Ezzel a változattal nem volt megelégedve, átíratta a librettót. Ezúttal Beethoven jó barátja, Stephan von Breuning volt a munkatársa, ám ez a változat sem hozott sikert. Nyolc évvel később hangzott fel ismét a Fidelio, ezúttal Treitschke átdolgozásában. A harmadik bemutató végül is világsikert eredményezett. E vázlatos történetből megértjük azt is, hogy miképpen keletkezett az I., a II. és a III. Leonóra-nyitány: Beethoven az opera minden újabb változatához egy-egy újabb nyitány-variánst komponált.

1816 körül kezdődött késői korszaka, ami 1827-ben bekövetkezett haláláig tartott. Ezeket a darabokat mély intellektualitás, intenzív és személyes kifejezés és a formákkal történő kísérletezés jellemzi. Ekkoriban komponálta többek között a Missa Solemnist, az utolsó hat vonósnégyest és az utolsó öt zongoraszonátát. Életének utolsó évéből a következő művek maradtak ránk: egy vonósötös megkezdett vázlatának zongorakivonata (a mester halála után jelent meg); a X. szimfónia néhány vázlata; két kánon („Es muss sein” és „Wir irren allesamt, nur jeder irret anders”), két vonósnégyes (op. 131 és 135) és az előző évben befejezett B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléja.

Kiemelt kép: Ludwig van Beethoven (Joseph Karl Stieler portréja)