200 éve született Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

200 éve született Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, az orosz irodalom és az egész világirodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a 19. századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, az úgynevezett filozófiai-ideológiai regény műfajának megalkotója, a lélektani regény mestere.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Moszkvában, 1821. november 11-én látta meg a napvilágot. Családja a XVI. századi délnyugat-oroszországi nemesség sorából való, Dosztojevo falu birtokosai voltak, akik később elszegényedtek. Apja, Mihail Andrejevics Dosztojevszkij fösvény és goromba katonaorvos volt, anyja Marija Nyecsajeva romantikus ábrándozó nő, akit a férje állandó féltékenységgel üldözött. Az apa miatt szigorú családi légkör uralkodott a házban. Fjodor Mihajlovics második gyermekként született, hét testvére volt. 1837-ben vesztette el anyját, és ekkor a család is széthullott. 1837 májusában apja úgy döntött, hogy két legidősebb fiát a Hadmérnöki Intézetbe küldi, így került Fjodor Mihajlovics Szentpétervárra. A szigorú katonai intézményben komor, zárkózott emberré vált, elhagyta régi jókedve. Közben apját, ki akkor már erősen rászokott az italra, parasztjai egy konfliktus miatt agyonverték. Ezután Dosztojevszkij sógora lett az árván maradt gyermek gyámja. Az írót 1841. augusztus 5-én avatták tisztté, 1843-ban elvégezve az Intézetet mérnökhadnagy lett. Az iskolaévek alatt rengeteget tivornyázott, szórta a pénzt, kölcsönöket vett fel, a tékozló fiú életét élte.

Első irodalmi vonatkozású munkája megjelenése után lemondott állásáról, és romantikus olvasmányai hatására kezdett írni. Állás és támogatás nélkül, szinte nyomorban tengődött első munkája, a Szegény emberek (1845) megírása közben, mely Belinszkijhez, a kor tekintélyes kritikusához eljutva sikert aratott, és ennek kezdeti mámora magával ragadta az írót. Írói tervei szerint azonban a pszichikum mélyébe kívánt hatolni. Hamarosan elkészült újabb regényével, A hasonmással (1846), ezt a művét azonban már csalódottan, hűvösen fogadta a kritika, akárcsak következő művét, A háziasszony című elbeszélést. A kritikusok kezdeti elragadtatása támadásba torkollott, mivel eltért gondolkodásuk Istenről, az ész mindenhatóságáról, az irodalom szerepéről. Turgenyev, Nyekraszov és mások is heves támadásokat intéztek az író ellen. Egyetlen ifjúkori szerelme a gyönyörű J. J. Panajeva volt, de emiatt is gúnyolódások érték. Mindemellett beteges állapotban élt és érzékenység gyötörte: csalódott az irodalomban, mint mesterségben, melyből meg kellett volna élnie, de valójában csak nyomor jutott neki osztályrészül. Ekkoriban jelentéktelenebb írásai születtek, mint az Idegen feleség, a Féltékeny férj című novellák, a Regény kilenc levélben című humoreszk, a Polzunkov című anekdota, A gyenge szív, illetve a Karácsonyfa és esküvő című szatíra. 1849-ben önvizsgálatot kezdett, és belefogott első nagyobb regényébe, a töredékben maradt Nyetocska Nyezvanovába.

Dosztojevszkijt anyagi és morális sorsa arra késztette, hogy alaposabban körülnézzen és megfogalmazza politika-filozófiai gondolatait. I. Miklós cár idején a vezető értelmiségre a rezsim nyílt ellenszenvvel tekintett, a cenzúra keményen lecsapott a gondolkodókra. Az író gyakran látogatta a Petrasevszkij-kört, melyben a pétervári tisztikar és értelmiség csoportosodott, és melynek radikálisabb tagjai kisebb csoportot hoztak létre, hogy titkos nyomdát készítsenek tiltott politikai röpiratok terjesztésére. A terv nem valósult meg, mivel 1849 tavaszán a rendőrség lecsapott a csoportra, Dosztojevszkijt is letartóztatták, majd a Péter-Pál erőd Alekszej-sáncába vitték. Kihallgatásban írta meg a Kis hős című elbeszélését. December 22-én a főhadbíróság halálra ítélte, a kivégzésen oszlophoz kötötték, de végül négy év kényszermunkára változtatták büntetését. 1850. január 23-án már Omszkban volt, a legnehezebb munkákat kapta (alabástromégetés, téglahordás), eközben újraértékelte életét, hinni kezdett saját bűnösségében is. Miljukov kritikus szerint az író „hálás volt a sorsnak, amiért a száműzetés révén megismerhette az orosz embert, s ezenközben jobban megismerhette önmagát”. Az átélt eseményesek hatására új írói élményanyaggal gyarapodott.

1854. március 2-án besorozták közkatonának egy szemipalatyinszki erődbe, de ő vissza akart térni az irodalmi életbe, így nehezen viselte a katonaéletet. Epilepsziája is egyre súlyosbodott, 35 évesen egyre többször gyötörték rohamok, viselkedése végletessé vált. Közben beleszeretett Marija Dmitrijevna Iszajevába, akit 3 évi udvarlás után, 1857-ben vett el Kuznyeckben. A nő 1864-ben tüdővészben elhunyt. Az 1850-es évek első írói termésével még nem sikerült visszakapaszkodnia az irodalmi életbe. A nagybácsi álma és a Sztyepancsikovo falu és lakói kisregények nem hoztak sikert számára. 1858-ban azonban visszakapta rangját és nemesi jogait, és kérte elbocsátását a seregből, majd 1859-ben végre visszatért Pétervárra, ahol újra bekerült az irodalmi- és közéletbe. Bátyja, Mihail tehetős üzletemberként engedélyt kapott a Vremja (Idő) nevű, sokoldalú folyóirat kiadására, így az író lehetőséget kapott a kiadóktól való függetlenedésre. Az első évben már óriási sikert aratott a vállalkozás, melyben teret kaptak az új elképzelések.

1862-ben két és fél hónapos utat tett Nyugat-Európában, bejárta Németországot, Svájcot, Ausztriát, Franciaországot és Olaszországot. Hazatérve megjelentette különös művét, a Téli jegyzetek nyári élményekről című útirajzot, melyben csalódásait örökítette meg. Elmélete nem aratott osztatlan sikert, éles vitába került a Szovremennyik (Kortárs) lappal és Katkov kormánypárti lapjával, a Russzkij Vesztnyikkel (Orosz Hírmondó). 1861-ben megjelent Dosztojevszkij esztétikai cikke, melyben elhatárolódott a „tiszta művészet” képviselőitől és az irodalomból közvetlen hasznot húzni kívánóktól, elítélte Zola és Gleb Uszpenszkij naturalizmusát is. Ezután született meg, szinte párhuzamosan a Megalázottak és megszomorítottak című regénye (1862), és a Feljegyzések a holtak házából (1860–1864). Utóbbi alkotása elismerést szerzett, a baloldali lapok és az amúgy az íróért nem lelkesedő Tolsztoj is méltatták. 1863-ban a Vremjára lecsapott a cári kormányzat, mert egy cikk nem kedvező hangon foglalt állást a lengyel hadjárat kapcsán. A cikkíró Nyikolaj Sztrahov és a Dosztojevszkij testvérek végül a betiltás után új lapot indíthattak Epoha (Korszak) címen. A lap hanyag szerkesztése, az állandó késés azonban elriasztotta az előfizetőket, Mihail halála után az Epoha összeomlott és Fjodor Mihajlovics 15 000 rubel tartozással súlyos anyagi válságba került.

Pétervárra való visszatérése után máshol keresett vigasztalást, először Alekszandra Schubertbe szeretett bele, de a nő elutasította, majd Marfa Braun került útjába, aztán az író átélte leggyötrelmesebb szerelmi kapcsolatát Apollinarija Prokofjevna Szuszlova oldalán: Polina egy eszményi hősbe szeretett bele, a híres íróba, aki 20 évvel idősebb volt nála, ám végül csalódott benne. A nő alakja fennmaradt A játékos, az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek női hősnőiben, boldogtalanságot okozó asszonyaiban. 1864-ben felesége betegágyánál írta meg egyik legfurcsább alkotását, a Feljegyzések az egérlyukból címűt, amelyet értetlen kritika fogadott, egyébként visszhangtalanul maradt a mű. Felesége halála után Dosztojevszkij megkérte egy arisztokrata nő, Anna Korvin-Krakovszkaja kezét, aki azonban kikosarazta. Több katasztrófa után a következő negatív, tönkretevő élménye a rulettasztal mellett eltöltött időszak, mely élményanyagot biztosított A játékos megteremtéséhez, az író legolvasottabb regényének megírásához. 1866-ban jelent meg másfél évtizedig érlelődött regénye, a Bűn és bűnhődés, amelynek a maga korában nem volt osztatlan sikere: bár az olvasók között hamar népszerű lett, a hivatalos kritika kedvetlenül fogadta, vagy éppen elutasította. A már negyvenöt éves író ezzel a művével új fejezetet nyitott a világirodalomban, a regény fejlődésében.

1866 elején Dosztojevszkij már kilátástalanul tengődött, mivel magára vállalta bátyja váltóit is. A játékos című művét egy Sztellovszkij nevű uzsorás kiadó megbízásából huszonöt nap alatt kellett megírnia, így küldtek hozzá egy gyorsírónőt, Anna Grigorjevna Sznyitkinát, kinek 1866 novemberében szerelmet vallott. A nő hozzáment a nála huszonöt esztendővel idősebb íróhoz, és már mint Dosztojevszkaja elkezdte rendbe hozni férje magánéletét. Anna Grigorjevna összegyűjtötte férje vázlatait, feljegyzéseit, kéziratait, leveleit. Feláldozta teljes hozományát a hitelezők kifizetésére, és rábeszélte az írót, hogy menjenek külföldre, ahol négy évet töltöttek el. Az írónak azonban honvágya volt és unatkozott, ezért sokszor a ruletthez menekült, ahol ismét óriási pénzösszegeket veszített el. Bár többször megfogadta, hogy végleg felhagy a játékkal, végül csak 1871-ben győzte le szenvedélyét. Közben elvesztette első, három hónapos leányát, Szonját (1868, Genf), majd megszületett második leánya, Ljubov (1868) és fia Fjodor (1871, Oroszország). 1871. július 8-án a család visszatért Pétervárra. A hazatérő írót hitelezők zaklatták, fenyegették, de Anna Grigorjevna nem tűrte sokáig ezt az állapotot és elkezdett tárgyalni velük. Kezébe vette férje műveinek kiadását is, így a 70-es évekre felszámolta a család adósságát, megszüntette a válsághelyzetet Dosztojevszkij életében. Az írónak így több ideje jutott alkotásra, gyakran vállalt fellépéseket, előadásokat. A kiadók általában rosszul fizették, mivel ismerték szorult helyzetét.

Külföldi útján szellemi fejlődésében jelentős élmények érték, átértékelte, továbbfejlesztette filozófiai, politikai, és művészetről alkotott nézeteit: Európa lezüllik és Oroszországnak kell példát mutatnia, megadnia a hitet, felmutatni egy tiszta Krisztus-képet. Messianizmusa mellett azonban hitt abban, hogy a népet fel kell világosítani és anyagi jólétet kell teremteni neki, hogy az orosz nép a cári renddel az élén képes legyen az emberiség megújítására. A cárnak is igyekezve elmondani ezeket az elveit, a trónörökös nevelője lett. 1869-ben befejezte A félkegyelműt „az eszményi szépségű ember” eljöveteléről, melyben ugyancsak e messianizmusba vetett hite fogalmazódik meg. Az egykori kritika teljes értetlenségével találkozott az új alkotás, jóval később Mihail Mihajlovics Bahtyin fedezte fel a mű többszólamúságának újdonságát. Nemcsak a kritikusok, de olvasói sem nőttek fel hozzá. A 60-as évek végén az író nekilátott egy monumentális regényciklus kidolgozásához, melyből azonban végül három különálló mű született, a nagy terv nem valósult meg. Helyette létrejött az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek. Közben született meg Az örök férj (1870–71), a három hónapig írt kisregénye is.

Az 1870-es években új világkép formálódott meg benne, egy monumentális világkatasztrófa sejtelmei rajzolódtak ki előtte, mely köszönhető a hazatérte utáni oroszországi változásoknak is. Ezt Az író naplója című munkájában fejtette ki részletesen, melyet egy félhivatalos lapban, a Grazsdanyinban (Polgártárs) tett közzé. Az újságban más munkákat is vállalt, melyek nagy felelősséget jelentettek számára, az alkotás idejéből vettek el. Így 1874-ben befejezte az újságszerkesztési feladatokat, elhagyta a lapot. A Napló azonban váratlan népszerűséghez juttatta, az emberek, az olvasók állandóan leveleikkel ostromolták. 1873-ban Dosztojevszkij ismét egy regényen (A kamasz) kezdett el dolgozni, amelyet egy baloldali folyóirat, az Otyecsesztvennije Zapiszki (Hazai jegyzetek) jelentetett meg.

Életének utolsó éveit kemény munkával töltötte, közben külföldön is kezelték. Több írásmű terve fogalmazódott meg benne, népszerűsége is ekkor nőtt meg igazán. Sokan keresték fel személyesen, és ő is sok fellépést, olvasóestet vállalt. Élete utolsó meghatározó élménye a moszkvai Puskin-szobor avatási beszédének megtartása volt, melyben felszólította kortársait, hogy az európai minták követése helyett Oroszország sorsának javításán gondolkodjanak, összefogásra buzdított. Az író 1881. január 28-án este súlyos tüdőtágulatban hunyt el, Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij-kolostor temetőjében helyezték örök nyugalomra. Temetése eseményszámba ment, rengetegen jelentek meg, hogy utolsó útjára elkísérjék. Sírkövén a Karamazov testvérekből vett sorok olvashatók: „Ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.”

Kiemelt kép: Vaszilij Perov: Dosztojevszkij portréja (1872) (részlet)