“19-re is lapot húztunk, és mindenhová színházat tettünk” – Interjú Barabás Botonddal

2025-ben a Szolnoki Szigligeti Színház adott otthont a tavaly újra életre hívott Országos Színházi Találkozónak, amelynek keretében 14 előadást láthatott a közönség a versenyprogram részeként. A fesztivált számos OFF-program – színházi produkciók, koncertek, meseelőadások és egyéb családi programok – kísérte, így Szolnok városa erre az egy hétre valóban a kultúra központjává vált. Barabás Botonddal, a színház igazgatójával az OSZT utolsó előtti napján ültünk le beszélgetni, aki többek között azt is elárulta, hogy milyen újításokat hoztak a fesztivál életébe, valamint az is szóba került, hogy milyen tanulságai lehetnek egy ekkora volumenű programsorozat megszervezésének.    

Az OSZT újraéledése után ti vagytok a másodikak a sorban, akik megrendezhetik a fesztivált. Milyen gondolatokkal fogadtad ezt a hírt?

Már magának az Országos Színházi Találkozónak az újjászületését erőteljesen szorgalmaztam, és az előkészületi szakaszban tervben volt, hogy mi rendezzük meg először. Végül máshogy alakult, de utólag azt mondom, így volt jó. Szolnok idén lett 950 éves, ezt egy egész éves programsorozattal ünnepeltük, és ennek az eseménynek lehetett most a királynője a mi szakmánk ünnepe. Azért is volt jó, hogy Kaposvár adott neki először otthont, mert a csapatommal együtt a teljes hétre el tudtunk menni, így az is ízelítőt kapott ennek a hangulatából, aki korábban sem a POSZT-on, sem más színházi találkozón nem vett részt.

Milyen tapasztalatokat gyűjtöttetek Kaposváron és miben hoztatok újítást ahhoz képest?

Elsőként innen is gratulálok a kaposvári kollégáknak a tavalyi Találkozóhoz, mert elsőnek lenni valamiben mindig szörnyen nehéz, ehhez képest egy zseniális fesztivált szerveztek. Számomra akkor is az volt a legfontosabb, hogy valóban megtörtént a találkozás, amire az utóbbi időkben ritkán van alkalom. Manapság sok eseményt nevezünk fesztiválnak, de a legtöbbször nem adatik meg a szakma számára a találkozás, mint például régen Pécsen, ahol mindenki több napot is eltöltött. Ennek részben financiális okai is vannak, aminek következtében egy társulat érkezik, játszik, majd hazautazik, sok esetben azt sem tudva, ki volt előtte vagy ki jön utána. Kaposváron viszont sikerült elérni, hogy minden csapat legalább két napot ott legyen.

Ami nagyon fontos, hogy az OSZT-ot minden színház úgy szervezi, ahogyan ő akarja. Persze, vannak alapszabályok, amiket be kell tartani, de meglehetősen nagy az a szabadság, amellyel a fogadó teátrum élhet. Ez azért is fontos, mert minden városban mások az erőviszonyok, így óhatatlanul szűrni kell a tanulságokat. Kaposváron példának okáért az OFF-programok a színház közelében voltak, ezzel szemben mi inkább Pécshez nyúltunk vissza, ahol a város több pontján is várták az érdeklődőket, igaz, ott a POSZT mindig egybeesett a városnappal, így jóval gazdagabb volt a kínálat. Nálunk több a más helyszínen lévő program, „összeszínházaztuk” a várost, ami alaposan feladta a leckét szervezés és logisztika terén. A másik, amiben eltértünk Kaposvártól, hogy a szakmai beszélgetésekre nálunk nem este, az előadások után, hanem másnap délelőtt került sor. Tavaly azt éreztem, hogy a színészek este már nagyon fáradtak voltak, megterhelő volt számukra beülni még egy 1-2 órás beszélgetésre. Persze, nem állítom, hogy mi találtuk fel a spanyolviaszt, sok helyen ugyanígy zajlik, de szerintem ez is a működőképes.

Hogyan alakult ki a versenyprogram? Ebben milyen szerepe volt a Szigligeti Színháznak?

Először is: igyekeztünk minden színházat megszólítani a felhívással, egy nagyszínpadi és és egy kamaradarabot nevezhettek. A megadott határidőig 79 társulat összesen 125 előadással jelentkezett, amelyeket az általam felkért válogatók – Peremartoni Krisztina, Papp Tímea, Elek Tibor, Horányi László és L. Simon László – három hónapon keresztül megnéztek. Ők öten bejárták a Kárpát-medencét, és nagy öröm számomra, hogy többségében mindannyian látták az összes előadást – ez pedig nagyon ritka egy ilyen helyzetben. Ennek végén 10-10 előadást javasoltak – hangsúlyoznom kell, hogy mindegyik ötigenes volt –, ami alapján mi döntöttük el, hogy melyik legyen az a 7-7, ami bekerül a versenyprogramba. Itt azért sajnos voltak döccenések, mert nem mindenhol voltak adottak a technikai feltételek, példának okáért a Nemzeti Színház Esthajnalját sehogyan sem tudtuk megoldani, ezért az előadásért vérzik is a szívem. De összességében bátran mondhatom, hogy egy szakmailag vállalható program jött létre. Az OSZT másik lényege – a találkozáson túl –, hogy megmutassa, az adott évben hol tart a magyar színjátszás és úgy gondolom, hogy ezt most sikerült is megmutatni. A végeredménynek meg azért is örülök, mert mindegyik előadás, ami most bemutatkozott nálunk, igen magas színvonalat képvisel.

Mit jelent Szolnok városának, a kulturális életnek egy ilyen fesztivál?

Szolnoknak jelenleg nincs ekkora léptékű, színházi fesztiválja, mint a mostani, így mi teljesen elsőbálozók vagyunk. Merész vállalás is volt a részünkről, de igazából csak úgy tudod letesztelni a vágyakat és igényeket, ha leteszed a lapokat – ha csak találgatsz, abból nem lesz soha semmi. Mi 19-re is lapot húztunk, és ahogy említettem, mindenhová színházat tettünk. Amikor elkezdtük szervezni a fesztivált, akkor jöttünk rá, hogy miénk az egyik legkisebb színházterem, és ugyanez igaz a kamaratermünkre. Mivel az érdeklődéshez képest kevés jegyet tudtunk értékesíteni, ezért is volt fontos, hogy akik nem jutnak be egy-egy előadásra, azok is részesüljenek a fesztiválhangulatból. Egy színházi fesztivál akkor jó, ha mindenki megtalálja a neki való programot. Ez magával vonzza azt is, hogy egy időben több program is párhuzamosan fut. De ha csak abból indulok ki, hogy nagyon sok előadásunkra már párnajeggyel sem lehetett beülni, akkor azt mondhatom, hogy egyértelműen látszik, hogy van erre igény a szolnokiak részéről. Sőt, tovább megyek: nagy előnyünk, hogy közel vagyunk Budapesthez, és tudom, hogy rengetegen jöttek a fővárosból is megnézni a kolozsváriak, a marosvásárhelyiek vagy az újvidékiek előadását, hiszen jóval kisebb távolságot kellett most leküzdeni.

Mit nyertetek ti, a Szigligeti Színház ezzel a rendezvénnyel?

Egy nagyon jó közösséget. Nekem igazgatóként elsődleges célom volt, hogy harmónia legyen nálunk, és büszkén mondhatom, hogy ezt sikerült elérnem. Nagyon jó hangulat uralkodik nálunk, és ezt nem csak én mondom, hanem minden társulat, aki búcsúzott tőlünk, kihangsúlyozta ezt. A fesztivál által annyit erősödött mindenki – a művészeti titkártól kezdve a műszakon át a marketingig –, hogy ezzel a csapattal még könnyebb lesz a jövőben színházat csinálni. Egy főpróbahét már meg sem fog kottyanni nekik! (nevet) Úgy érzem, hogy mindenki nagyot ment előre a saját területén, ahogy én magam is igazgatóként.

Az utolsó előtti napon beszélgetünk, lassan túl vagytok a nehezén. Mik voltak a tapasztalatok? Mindennel meg vagy elégedve?

Tudni kell rólam, hogy én maximalista vagyok, sosem leszek teljesen elégedett. De most már ott tartok, hogy tudok osztályozni. Egy ekkora volumenű és sok mindentől függő fesztivál esetében, ahol rengeteg a kicsúszási lehetőség, azt mondom, hogy ha 90%-ban megvalósul az, amit szerettünk volna, jók vagyunk. A maradék 10%-ot meghagyom a hibáknak, hiszen emberek vagyunk, természetes, ha becsúszik egy-egy baki. Most azt tudom mondani, hogy nem értük el a 10%-ot, higgadtan, nyugodtan mentünk végig ezen a pár napin. Nagyon büszke vagyok a csapatomra, mert soha előtte nem csináltak ilyet, de fel tudtak nőni a feladathoz. Az én életemben is el kell még telnie pár hétnek, mire az egész lecsendesedik, de úgy érzem, hogy a pozitív oldalra billen a mérleg nyelve, sokkal jobban sikerült ez az egy hét, mint ahogyan remélni mertem volna.

A beszélgetésünk idején még nem tudni, hogy hol rendezik meg jövőre az Országos Színházi Találkozót, de mit tanácsolnál a soron következő igazgatónak és a csapatának?

Legyen jó a kapcsolat a város és a színház között, mert egyetlen színház sem tud egy ekkora fesztivált egyedül megcsinálni, ehhez kell a városi és a minisztériumi partnerség. Remélem, hogy olyan helyen rendezik meg jövőre, ahol az adott színház már bonyolított le fesztivált, mert akkor már megvan a kellő rutinjuk. Ha pedig olyan helyre megy, ahol még nem volt, akkor kezdjenek nagyon gyorsan fesztiválokra járni. Én nagyon sokat köszönhetek dr. Fülöp Péternek (a Kaposvári Csiky Gergely Színház akkori igazgatója – A szerk.), amiért megosztotta velem a tapasztalatait. Ez a lényeg: együtt kell dolgozni és idejében hozzá kell látni. És ami nagyon fontos: nyitottan, jókedvvel és kitartással.

Végezetül engedj meg egy személyesebb kérdést: bár az elejétől fogva tudvalevő, hogy ez egy vándorfesztivál lesz, de nem rossz érzés átadni a stafétát?

A Magyar Teátrumi Társaság egyik ülésén felvetettem, hogy mi nagyon szívesen vinnénk tovább a megszerzett tudást, ez a kijelentésem akkor nagyon derültséget okozott. Azóta nem volt bátorságom telefonálni, hogy jelezzem, komolyan gondoltam, mert egyaránt féltem a támogató és az elutasító választól. Az biztos, hogy ennek lesz még folytatása, mert nem hagyhatjuk elkopni azt a tudást, amit most gyűjtöttünk. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a jövőben valamilyen formában újból megjelenjünk és összehívjuk a szakmát. Főleg, hogy mi vagyunk az egyetlen olyan, Budapesthez közeli város, ahol egyáltalán nincs színházi fesztivál. Boldogan állunk egy ilyen feladat elé, mert a csapat várakozáson felül teljesített, amiért nem tudom elégszer mondani, hogy mennyire büszke vagyok rájuk. Szívesen megadnám ennek az örömét újból nekik és a városnak is.

Kiemelt kép: Barabás Botond (Fotó: Tar Sándor)