10+1 kérdéses sorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül majd hétről hétre fény, amelyet mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal Zoltán Áron, a Vígszínház Junior Prima-díjas színművésze válaszolt nekünk. 

Mi az első színházi élményed?

Nem emlékszem pontosan, hogy melyik volt az első, de egészen kiskoromtól kezdve a szüleim különböző távol-keleti színházi eseményekre vittek el, amiket akkoriban Budapesten látni lehetett. Meghatározó volt egy kínai bábelőadás a Budapest Bábszínházban, egy vietnámi vízi sárkánybáb előadás a Felvonulási téren (ma Ötvenhatosok tere), és rengeteg indiai táncelőadás, általában élő zenével. Talán az utóbb említett indiai táncok közül valamelyik volt a legelső, ha a nővéremék otthoni színjátékát nem számolom.

Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!

Máté Gábor vezette a másod- és harmadrostát is, ő adta a feladatokat. Minden rostára vittem valamilyen hangszert, az elsőre magyar kecskedudát, a másodikra mandolint, és mivel a harmadrostán nem tartottam fontosnak a hangszeresdi újbóli bemutatását, csak mellesleg elvittem megint a mandolint. De számításaimmal ellentétben Máté Gábor ott is elővetette velem, viszont mondta, hogy most ne valami begyakorolt dolgot játsszak, hanem imprózzam el mandolinkísérettel az egyik monológomat (megfagyott az ereimben a vér), na jó nem, mondjuk a Nádasdy Ádám versemet (hatalmas föllélegzés –  mégiscsak eggyel énekelhetőbb szöveg, még ha szabadvers is). Nem volt más választásom, kitaláltam valami akkordmenetet gyorsan, és rá impróztam dallammal Nádasdytól Az eke című verset. Arról szól, hogy hogyan nevetik ki a szülők a gyerekkori lírai ént, amikor karácsonyra sok minden más mellett egy “kis ekét” kér. Amúgy is nagyon finom humorú anyag, de mandolin kísérettel, izzadva, remegő hangon, botladozó dallammal még jobban kijön az esszenciája…

Zoltán Áron A Grund – vígszínházi fiúzenekar koncertjén (Fotó: Gál Bereniké)

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál? 

“A vérnek folynia kell” – ezt mondta nekünk mindig Marton tanár úr. És igaza van. Ha nem vérre megy a játék a színpadon, akkor a szakmánk csak ócska szórakoztatás, nem több mint amit magától is kitalál a néző, ha van fantáziája.

Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?

Gimis koromban éreztem a leggyakrabban, főleg amikor Őrnagyot játszottam a Tóték előadásunkban. Azóta inkább arra koncentrálok, hogy mi a feladatom.

Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?

Amikor Wunderlich Jocó Boka Jánosként belezuhant a farakásba az Éljen a grund dal közben. Az tiszta horror volt. Főleg, hogy utána kimászott, és mondta, hogy akkor menjünk a dal elejétől, és aztán lenyomtuk az egész előadást.

Jelenet A Pál utcai fiúkból (Fotó: Gordon Eszter)

Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?

Nem sikerült még überelni a már sok interjúban elmesélt Diótörős sztorimat. Az osztálytársaim is ezzel hakniznak… De tényleg nagyon emlékezetes pillanat volt. A Színműn egy karácsonyi előadás alkalmával ugyanis, átszellemült állapotban, Egérkirályként házaltam dióért, és megafonba soroltam vagy ötven diófajtát. Amikor a “milotai bőtermő” dióhoz értem, észrevettem az egyetlenegy szem fennmaradt aranyra festett diót az előadás díszleteként szolgáló hatalmas karácsonyfa alsó ágán. Nem hittem a szememnek, és finoman közelítve arcomat a dió felé, “ráflasheltem”. Na, abban a pillanatban engedett el a ragasztó, ami tartotta a diót. Nagy pattanással ért földet a lábam előtt. Mennyi esély van rá, hogy pont akkor gyengül el a ragasztás annyira, hogy ne bírja tovább tartani a dió súlyát, amikor én rá irányítom a fókuszomat?! Tisztán meg van az érzés, az a pillanatnyi megvilágosodás és kiüresedés, ami akkor másodperc töredéke alatt végig futott bennem. “A puszta tekintetemmel levágtam a diót a fáról!” – gondoltam magamban, aztán persze olyan szinten berezeltem, hogy levegőt se tudtam venni. Akkoriban még nem volt más eszköz a tarsolyomban egy ilyen helyzetre, mint kiszaladni az első adandó alkalommal a takarásba…

Melyik volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig, és miért?

Miskolcon a Pillantás a hídról, Lukáts Andor rendezésében. Nagyon szeretem Arthur Miller drámáit, és Rodolpho szerepe a Pillantásban meghökkentően közel áll hozzám. És fontos tényező az is, hogy ez volt az első előadásom diploma után, úgy, hogy nem volt mellettem senki az osztályomból. Rengeteget tanultam belőle.

Volt olyan előadása, ami lelkileg megviselt?

Kevés olyan volt, ami nem. Szerencsére. Eleve az megvisel lelkileg, hogy 80-500 vagy több mint 1000 ember élményéért felelek. Ami a legdurvább amúgy, hogy minél kevesebb embernek játszom, annál élesebben érződik ez. Igó Évával mutattunk be tavalyelőtt egy verselőadást Szívlapát – részvételi versszínház címmel a Bethlen Téri Színházban, az jelenleg a legkisebb nézőszámú előadásom. Minden alkalommal konkrétan belehalok. Elképesztő felelősség. Jól csinálom? Van értelme? Átmegy, amit mondani akarok vele? Elég az a mondanivaló, amit közölni akarok? Ezek mind olyan kérdések, amik szétrobbantják az ember lelkét és szellemét, ha komolyan veszi a színészi munkát.

Zoltán Áron és Igó Éva a Szívlapát című előadásban (Fotó: Bethlen Téri Színház)

Van olyan darab vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Nagyon sok van még, hál’Istennek, ezért vagyok a pályán, és leszek is még egy jó darabig.

Mit láttál legutóbb színházban nézőként? 

Tel-Avivban jártam, és mindenféleképpen el akartam menni színházba, nagyon izgalmas színházi kultúrája van a városnak. Ott van a Habima nevezetű színház, ami az Európai Színházi Unió tagja közel-keleti színház létére, volt is szerencsém interjút készíteni egyszer Ilan Ronen rendezővel is egy VígLive során, aki szintén onnan érkezett. Majdnem sikerült megnéznem az ő Godot-ra várva előadását a jaffai (Tel-Aviv óvárosa) Arab-Héber színházban, ahol arab és zsidó származású művészek közösen alkotnak előadásokat, két nyelven. Viszont sajnos csak egy hétvégét tudtam ott tölteni, és a Sabbath miatt nem játszottak a színházak szombaton, az egyetlen este, amikor időm lett volna színházba menni. Végül be kellett érnem egy külvárosi bulvárszínház napnyugta utáni előadásával, ami inkább adminisztrációs szempontból volt érdekes: láttam színházat Tel-Avivban is.

+1 Egyre népszerűbb A Grund – vígszínházi fiúzenekar, mik a hosszú távú terveitek vele? 

Nagyon sok tervünk van, amik azonban egyelőre szupertitkosak. Ami publikus, az az, hogy folytatjuk a koncertezést, igyekszünk annyiszor fellépni az évad során, amennyit csak engednek a színházi elfoglaltságaink (sajnos ez kb. 3 alkalmat fog jelenteni idén is, ahogy elnézem az évadtervet), de a nyári turné jövőre sem marad el, ha rajtunk múlik.

Zoltán Áron A Grund – vígszínházi fiúzenekar koncertjén (Fotó: Gál Bereniké)

Kiemelt kép: Zoltán Áron (Fotó: Dömölky Dániel)