10+1 kérdés: Szabó Sebestyén László

10+1 kérdéses sorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül fény hétről hétre, amelyeket mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal Szabó Sebestyén László, a Nemzeti Színház Junior Prima díjas színművésze válaszolt nekünk.

Mi az első színházi élményed?

Édesanyámnak van egy amatőr színtársulata, aminek Kuckó Művésztanya a neve. Ez ’96-ban alakult, én akkor voltam 5 éves. A helység kalapácsa volt az első bemutatójuk, amit az akkor még létező Kölcsey Ferenc Művelődési házban játszottak Debrecenben, legalább 100 alkalommal. Én annyiszor láttam, hogy tudtam kívülről az egészet, de ilyen volt az az előadás is, amit Örkény Egyperceseiből csináltak.

Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!

Sok minden bevillan, de nagyon éles emlékeim nincsenek, inkább érzetek maradtak meg. Az, hogy izgultam, mert mást helyet nem írtam be, és igazából azt sem terveztem, hogy újra megpróbálom, ha elsőre nem sikerül. Ha nem vesznek fel, akkor azt hiszem elmentem volna néprajz szakra, vagy valami hasonlóra.

Arra emlékszem, hogy az első rosta végén Székely Gábor azt mondta, hogy valamilyen humoros anyaggal is gazdagítanom kellene a repertoárt, amivel készültem. Aztán arra, hogy Ságodi Gabriella, a későbbi beszédtanárunk kérte, hogy a Jónás könyvéből mondjam el azt a részletet, amit vittem. Leállította, amitől én egy picit megijedtem, de kiderült, hogy igazából csak arra volt kíváncsi, hogy milyen beszédhibáim vannak. Hárman kerültünk be a harmadrostára, majd az egyetemre Debrecenből, Jéger Zsombor, Novkov Máté és én. Emlékszem, hogy első nap, amikor beköltöztünk a kollégiumba, kitaláltuk, hogy menjünk egy kört a városban. Egyikünk sem ismerte Budapestet, azt sem tudtuk, hogy mi hol van. Valahol a Dohány utcai Zsinagóga és a Madách tér környékén beültünk egy étterembe, ahol valami túlárazott, rettenetes töltött lángost ettünk…

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál?

Konkrét tételmondatot nem tudok mondani, de nagyon sok segítséget kaptunk az egyetemen, amikből most is dolgozom. Bagó Gizella, az énekmesterünk olyan technikai dolgokat tanított meg, amikből nagyon jól lehetett építkezni. Rába Roland beszédtechnikai dolgokban adott nagyon hasznos tanácsokat. Bagossy László sokszor mondta, hogy mindig mindennek nézzük meg a fonákját, próbáljuk kívülről is vizsgálni a helyzeteket. Ez persze sokszor nehéz volt, főleg első évben, mert nagyon mélyre kellett lemenni egy-egy megoldásért.

Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?

Azt mondanám inkább, hogy vannak ilyen rövid pillanatok, meg a köztük eltelő idő… Amikor Debrecenben pár éve megcsináltuk a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című darabot, akkor például volt egy erős élményem: hazajöttem, és vissza tudtam adni valamit az ittenieknek, akik régóta ismernek, és most megnéztek. Ez nagyon megható élmény volt.

Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?

Nem emlékszem rá, hogy rossz értelemben véve bármi is kizökkentett volna valaha. Édesanyám társulatával számos bonyolult helyszínen játszottunk: falunap, domboldal, vásár kellős közepe… szóval én hozzászoktam ahhoz, hogy alkalmazkodnom kell az adott helyzethez, vagy a véletlenül történő dolgokhoz. Ezeket én inkább fel szoktam használni, megpróbálom beleépíteni a játékomba.

Olyan volt, hogy valami megzavart egy-egy pillanatra: besétált egy kutya a jelenetbe, vagy átszaladt egy néni a színpadon, mert éppen lopta a tyúkjait a róka, a Tartuffe bemutatóján eltört az ujjam… számtalan ilyet tudnék mesélni, de a fonalat még sosem veszítettem el előadás közben. Én inkább élvezem ezeket, mert ha valami váratlan történik, akkor hirtelen minden sokkal élőbbé válik, igazabb lesz a pillanat. Ezért szeretek nagyon szabadtéren játszani, ott mindig adódnak váratlan körülmények.

Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?

Többször részt vettem Kaposváron egy nemzetközi színházi táborban, ahol az egyik évben Sirályt kellett csinálnunk. Jött az „Új színházi formák” elnevezésű rész, amiben nekem az volt a feladatom, hogy pucéran szaladjak keresztül az udvaron, ahol előadtuk a performanszunkat, azt üvöltve, hogy „new forms”. Aztán egy ajtón be kellett jutnom az épületbe, ahol egy folyóson keresztül a rektori irodába kellett mennem, ott pedig abban a pillanatban, amikor Kostya fejbe lövi magát, az ablaküvegre spriccelni némi művért.

Én keresztül is futottam az udvaron, csak hát az épületbe vezető ajtó be volt zárva. Elindultam egy másik irányba, mert tudtam, hogy van egy másik útvonal, de közben körülöttem mászkáltak ez emberek, hiszen az egy egyetem. Pont a végszóra értem az irodába, abban a pillanatban kellett volna a vért az ablakra kenni, de nem működött a tömlő, ezért fogtam és nekivágtam az üvegnek, mert azt gondoltam, hogy majd attól szétrobban. Nem ez történt, betört az ablak. Ott álltam pucéran a rektor helyettes irodájában, ahová a csörömpölésre bejött egy hölgy, aki teljes döbbenettel az arcán megkérdezte: Ugye mindenki jól van? Erre én röhögőgörcsöt kaptam, mondtam neki, hogy igen, és elszaladtam.

Melyik volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig, és miért?

Vidnyánszky Attilától a Halotti pompa, amit Debrecenben rendezett. Elsöprő katarzis volt. Illetve a Mesés férfiak szárnyakkal is ilyen volt, szintén tőle.

Volt olyan előadásod, ami lelkileg megviselt?

Az előbb említett Halotti pompa. Borbély Szilárd a halál misztériumát járja körül benne, amikor én ezt láttam, akkor pont többen meghaltak körülöttem a rokonaim közül. Ez akkor, ott minden szempontból életre szóló élmény lett számomra.

Van olyan darab vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Természetesen minden nagy szerepet! (nevet) Nem fedeztem fel eddig az alkotók részéről az irányomban valami féle konzekvens „színészépítési” folyamatot, nagyon különböző dolgokat szoktam csinálni. Szívesen kipróbálnám magamat olyanban is, aminél elsőre nem rám gondolnának, szeretek birkózni a feladatokkal. Volt is erre példa, kaptam már olyan szerepet, ami mondjuk első blikkre nem illene rám.

Mit láttál legutóbb színházban nézőként?

A Macskajátékot a Nemzetiben.

+1 Most mutattátok be a Tizenhárom almafa című előadást, amely a Trianoni döntésről fogalmazza meg markánsan Vidnyánszky Attila gondolatait. Számodra mit jelent ez a darab?

Azt hiszem, elmondhatom, hogy nem csak Attila gondolatait tükrözi az előadás. Nagyon sokat beszélgettünk, gondolkodtunk együtt a témáról. Utánaolvastam én is sok dolognak, gyűjtöttem az információkat magamnak. A Sztanyiszlavszkij módszer szerint dolgoztunk: a próbákon rengeteg ötlet, személyes történet elhangzott, amik közül végül számos beépült az előadásba. Persze Attila állította be a hangsúlyokat, de abszolút közös munka volt. Nagyon jó csapattá kovácsolódtunk a próbafolyamat végére, főleg azokkal, akikkel együtt vagyunk a lövészárokban.

A Tizenhárom almafa nagyon bátran fogalmaz olyan kérdésekben, amikhez nem igazán mernek hozzányúlni más teátrumokban. Húsbavágó és a mai napig sorsokat meghatározó megfogalmazások vannak benne, amik miatt szerintem egyedülálló ez az előadás a magyar színházak kínálatában. Emiatt nagyon büszke is vagyok rá.

Kiemelt kép: Szabó Sebestyén László (Fotó: Fidelio / Takarékbank)