10+1 kérdés: Rudolf Szonja

10+1 kérdéses sorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül fény hétről hétre, amelyeket mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal a Vígszínház színésznője, Rudolf Szonja válaszolt nekünk.

Mi az első színházi élményed?

Sok kisebb emlékképem van, például a nővérem fellépéseiről, amikor a Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdióba járt, vagy apáról (Rudolf Péter – A szerk.), amikor a Vígszínházban játszott. Az első igazán meghatározó élményem viszont a Chioggiai csetepaté, amit négyévesen láttam az Újszínházban. Azért is emlékszem erre különösen, mert anyukám (Nagy-Kálózy Eszter – A szerk.) játszott a darabban, és mivel nagyon jól éreztem magam abban a közegben, erre az előadásra rendszeresen elmentem. Horváth Juliannával, egy jó barátnőmmel jártunk be együtt „rosszalkodni”, aztán végül mind a ketten erre a pályára adtuk a fejünket. Szóval bevallom őszintén, hogy bár erről az előadásról vannak a legkonkrétabb emlékeim, mégis inkább a háttérben zajló események, a hangulat, ami ott körülvett, volt az, ami megfogott. A színház illata, a színészbüfé, az öltöző, a hangbeállás és aztán persze maga az előadás.

Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!

Az egyhetes „együttélés” után, amikor csoportokban kell dolgozni, még van egy utolsó megmérettetés. Ez ugyanolyan, mint az összes többi rosta, csak itt az Ódry színpadon áll egyedül az ember, nem pedig valamelyik kisteremben, a nézőtéren pedig elég sok tanár ül. Ők döntenek az ember sorsáról. Amikor elérkezett a pillanat, elindultam az akkor hatalmasnak tűnő színpadra a harmonikámmal a hátamon. Akkor még csak egy éve tanultam ezen a nehéz hangszeren játszani, de a célomat, hogy egyszerre tudjak játszani és énekelni, már sikerült teljesítenem. Csak egy dalt tudtam így előadni – az Ősszel érik babám című népdalt – de erre is nagyon büszke voltam. Ezen a napon viszont semmi kedvem nem volt eljátszani. Éreztem, hogy teljesen kimerült vagyok, és annyira izgulok, hogy valószínűleg kudarcot vallanék vele,  úgyhogy  inkább elrejtettem a hangszerem a takarásban. Ha jól emlékszem akkor is a Lila akácból kérték tőlem a Tóth Manci-monológot, ahogy az előtte lévő két rostán is. Belekezdtem, de nem ment jól, ezért a tanárok megkértek az ötödévesek közül egy fiút, hogy álljon be hozzám Palinak. Ő volt ifj. Vidnyánszky Attila, aki már a másodrostán is segített nekem. Improvizáltunk egyet, össze-vissza futottunk fel és alá a színpadon, míg végül el is felejtettem izgulni. Felszabadultnak éreztem magam.

Utána még elmondtam egy Pilinszky verset, majd megkértek, hogy kezdjek bele Margaret monológjába a Macska a forró bádogtetőn című darabból. Lefagytam. Valaki lent az öltözőben mesélte, hogy valószínűleg egy régebbi repertoár lista lehet a felvételiztetők előtt, úgyhogy aki azon változtatott, most lehet bajban lesz. Legalább egy hónap eltelt azóta, hogy utoljára ránéztem arra a szövegre, én pedig amilyen hamar képes vagyok megtanulni valamit, olyan hamar el is tudom felejteni azt. Akkor valami mégis megsegített – talán az adrenalin – és csak úgy jött a szöveg magától.

Befejezésül pedig elérkezett a dalválasztás, amihez természetesen kérték, hogy harmonikázzak egyet. Megfordult a fejemben, hogy megkérem a tanárokat, hogy ne ragaszkodjanak hozzá, de ahhoz gyáva voltam. Azt éreztem nincs más választásom, úgyhogy előkerítettem a hangszeremet a függöny mögül és belekezdtem a dalba. Izgalmamban már az első gombot rossz helyen ütöttem le. Egy ideig még küzdöttem, hogy visszataláljak a dallamhoz, de kudarcot vallottam. Becsuktam a szemem és „minden-mindegy” alapon játszottam tovább. Egyszerre könnyeztem és nevettem. Miután a produkciómat megköszönte a tanári kar, leballagtam a lépcsőn és felhívtam a családomat, hogy vége, nem vesznek fel. Aztán nagyjából négy órával később mégis kimondták a nevemet. Azt hiszem, azon a napon én lepődtem meg a legjobban. Haragudtam magamra, hogy már a színpadon lemondtam saját magamról. Azt éreztem, úgy lenne a fair, ha a tanárok is lemondanának rólam, de nem tették, és ezért nagyon hálás vagyok.

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál?

Az egyik vizsga utáni értékelésen mondták, hogy hajlamos vagyok a színpadon sajnálni magam. Azt a néző megteszi, ha szeretné, de én soha ne sajnáljam magam. Ez egy elég fontos útravaló volt nekem. Főleg, ha visszaolvasom a felvételi emlékem, azt hiszem ez a mondat még inkább értelmet nyer.

Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?

Nem volt, és nem tudom lesz- e ilyen. Egyelőre azt érzem, hogy tanulok és figyelek, mintha még mindig az iskolában lennék. Olyan volt már, hogy úgy éreztem jó úton vagyok, ahhoz, hogy azt csináljam, amit szeretnék: amikor felvettek az egyetemre, amikor megvolt az első bemutatónk nézők előtt, amikor a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, vagy amikor megkaptam Lenke szerepét A doktor úrban. Ilyenkor érzem azt, hogy egyszer talán tényleg színész leszek, de valamiért ez még mindig csak jövő időben él bennem.

Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?

A Pixel című előadásunk közben volt ilyen, amit a Várkonyi teremben játszottunk az osztállyal. Egy jelenetben Antóci Dorottyával (Mácó) , aki a lányomat játszotta, egy hivatalban „keringtünk”, hogy megtaláljuk a termet, ahol alá tudjuk írni a papírokat ahhoz, hogy a lányom lemondhasson a születendő kisbabájáról. Már szólt a zene, zajlott a színpadi átállás, amikor Mácó odahajolt hozzám és megkérdezte, hogy hogy hívják őt a jelenetben, mert nem emlékszik. Elkezdtem nevetni, mire rájöttem, hogy én sem emlékszem a nevére. Ezen persze mindketten még jobban elkezdtünk a nevetni, közben pedig tudtuk, hogy vészesen közeleg az idő, amikor előre kell mennünk és rajtunk lesz a fény. Minél jobban próbáltunk megkomolyodni, annál rosszabb lett a helyzet és végül az egész jelenetet gurgulázva végigröhögtük. Persze a legviccesebb az egészben az, hogy tulajdonképpen bármilyen nevet mondhattunk volna.

Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?

Nem mentem be egy jelenetre… ez egy elég hatalmas baki. Általában én vagyok az az ember, aki legalább ötször ellenőrzőm a kellékeimet, hogy jó helyen vannak- e, és jóval az ügyelői hívás előtt megjelenek. Azon az estén azonban kint beszélgettem a folyóson A doktor úr közben, és valamiért nem hallottam meg a hívót. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Röthler Balázs, az ügyelő kiabálja a nevem. Felhúztam a hosszú ruhám és magassarkúban elkezdtem felfutni a lépcsőn, hogy beérjek a jelenetre, de ahogy lenéztem Balázsra, láttam, hogy hiába. Ez a vonat már elment. Szerencsére a kollégák hamar kapcsoltak, így zavartalanul ment tovább az előadás. Végül is „csak” annyit kellett volna mondanom, hogy jöjjenek vacsorázni. Nagyon szégyelltem magam. Azóta még hamarabb ott vagyok az ügyelői pultnál.

Melyik volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig, és miért?

Tudom furcsán hangzik, mert élőben egyetlen előadását sem láttam, de nekem mindig is Pina Bausch munkái voltak a legmeghatározóbbak. Ilyen például a Kontakthof. Nézőként mindent megtalálok benne, amit keresek. Azt érzem, hogy néha egyetlen jelenetében képes megmutatni a világ működését. Egyszerre tragikus és mégis humoros. Úgy használja a test, a mozgás és a színház világát, hogy azt valahogy nagyon közel érzem magamhoz. Amikor nézem a darabjait, előfordul, hogy nagyképűen úgy érzem, egyre gondolunk.

Amiben pedig én magam is játszottam az talán a Kinek az ég alatt már senkije sincsen. Minden előadáson csoda történik. Egy igazi örömjáték. Az előadás végére a nézők teljesen velünk vannak, együtt lélegzünk. Ilyet ezelőtt még sohasem tapasztaltam.

Volt olyan előadásod, ami lelkileg megviselt?

Calderón Az élet álom című vizsgánk. Az volt az első olyan feladatom, aminél minden előadás után azt éreztem, hogy testileg és lelkileg is kimerültem. De ez egy nagyon jó fajta kimerültség volt. Az a fajta, amiért az ember színész szeretne lenni.

Van olyan darab vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Tóth Mancit a Lila akácból, hogy kerek legyen a történetem. Azt hiszem neki köszönhetem, hogy felvettek az egyetemre. Illetve egy Csehovnak is nagyon örülnék.

Mit láttál legutóbb színházban nézőként?

A kő című darabot a Pesti színházban. Sajnos már pandémiás helyzetben, amolyan előbemutató formában. Jó volt anyukámat (Nagy-Kálózy Eszter – A szerk.) újra színpadon látni.

+1. Te szinkronizáltad Daphne-t a Bridgerton család című produkcióban, ami jelenleg a legsikeresebb Netflix sorozat. Milyen volt egy ilyen nagyszabású alkotás szinkronjában részt venni?  

Nagyon szeretek szinkronizálni. Szeretem azt az intim helyzetet, hogy csak te vagy, a négy fal, a mikrofon, a színész, akire rá kell hangolódj, a hangmérnök és a rendező. Azt hiszem, harmadikos voltam az egyetemen, amikor elkezdtem. Először csak pár mondatom volt az Éles tárgyakban, amire Stern Daniel hívott el. Ezután egyből bedobtak a mélyvízbe. Nikas Daniel hívott egy nagy sorozatba, utána pedig Tabák Kata bízta rám az Űrdongó című mozifilmet. Ezek olyan komoly munkák voltak, amelyek alatt igazán megtanultam szinkronizálni. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy megbíztak bennem és ilyen lehetőségeket kaptam.

A Bridgertont egy hangminta alapján kaptam meg. Nagyon élveztem, hogy még a régi idők szinkronja szerint a páros jeleneteket együtt vettük fel Novkov Mátéval. Többet nevettünk így, az biztos, de jobban is kellett koncentrálni, hiszen nem egyedül voltunk. Nemcsak a saját tempónkat kellett felvenni, de a másikét is.

Vicces amikor eszembe jut, hogy kiskoromban a bátyámmal és a barátaimmal mennyiszer csináltuk ezt. Lenémítottuk a Teleshopot vagy egy szappanoperát, és elkezdtük leszinkronizálni, ráimprovizálni szövegeket. Azt hiszem már akkor is nagyon szerettem ezt játszani.

Kiemelt kép: Rudolf Szonja (Fotó: Kleb Attila)