10+1 kérdéses sorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül fény hétről hétre, amelyeket mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal a Radnóti Miklós Színház színművésze, Nagy Márk válaszolt nekünk.

 Mi az első színházi élményed?

Ami maradandó – vagyis, amit nem kisiskolásként láttam, mint például a Filharmonikusok, meg ehhez hasonlók – , az a Nemzeti Színházban a Gothár Péter rendezte Lear király. Visszagondolva nem is tudom már, hogy pontosan mi fogott meg benne, talán Kulka János játéka, de az egy nagyon elbűvölő előadás volt számomra. Ekkor még nem tudtam, hogy színész szeretnék lenni, ráadásul matek tagozatos gimnáziumba jártam, aztán valahogyan mégis kikristályosodott, hogy lehet meg kéne ezt próbálni.

Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!

Az egyik, hogy olyan ideges voltam a második rosta előtt, hogy lenyírtam nullás géppel a hajam, ami nem volt valami bölcs döntés, mert június közepe volt már és nagyon erősen sütött a nap, ezért mindig turbánt kötöttem magamnak a fejemre a pólóimból, hogy ne égjek le. A másik pedig, hogy nagyon sokat mozogtunk, és volt egy olyan része a felvételinek, hogy különböző zenékre kellett táncolni, előtte pedig volt egy nagyon durva tréningünk Gemza Péterrel. Mi voltunk a negyedik csoport, akik bementek a terembe táncolni, és már a belépéskor oxigénhiányos volt az állapot, abban mozogni igazi erőpróba volt.

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál?

Az, hogy ne próbáljak meg túlzottan kulturálisnak tűnni. Ezt Zsótér tanár úr mondta, amikor a Galilei életét próbáltuk, akkor beszélt nekünk arról, hogy nem kell úgy mondanunk, mintha a szöveg nagyon magas kultúra lenne , pedig Brecht eléggé az. Olyannak kell lennie a szövegnek, mintha ezt tényleg így mondanánk, ne legyen rajta fölösleg.

Nagy Márk (Fotó: Talán Csaba)

Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?

Az az igazság, hogy nem tudom, nekem inkább kétségeim vannak ezzel kapcsolatban. Mindig, amikor bemutatunk valamit, akkor elég gyorsan szembesülök azzal, hogy bár mindent megtettem, még mindig kéne valami. De ez a fajta rendszere az életemnek, hogy reggel bemenjek próbára, aztán egyek valamit, majd este játsszak, vagy szöveget tanuljak, az talán az egyetem harmadik évébe jött meg, de én ettől függetlenül az a fajta ember vagyok, aki előadás után szalad a rendezőhöz, és kérdezi, hogy milyen volt, mit rontottam el.

Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?

Volt persze, hogy ilyen-olyan helyzetekben például egy köhögés megzavart, de nem emlékszem konkrét dologra, ami nagyon kizökkentett volna. Volt olyan időszak, amikor azt éreztem, hogy szinte bármi kizökkenthet, hogy ez az összpontosítani tudás hirtelen feloldódott volna, és akkor nagyon kétségbe is voltam esve. Talán az élet akkori körülményeinek volt ez köszönhető, és akkor el is gondolkoztam, hogy más utat kellene keresni magamnak, mert nem tudok odafigyelni. De aztán jött egy olyan feladat olyan emberekkel, akiknek sikerült ezt felülírnia.

Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?

Több ilyen is van, de az egyik legviccesebb a vizsgaelőadásunk főpróbáján történt. Móricz Zsigmondtól csináltuk A barbárokat, én voltam a Veres juhász, Herczegh Peti osztálytársam pedig a bíró, és az utolsó jelenetben, amikor vallatott, Peti körbe csavart engem egy kötéllel, majd felállt a vállamra. Ezt nagyon sokat gyakoroltuk, de nyilván ennek megvolt a rizikója. A bevalló mondat úgy hangzott, hogy „Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért, meg a két szamaráért.”, én viszont azt mondtam, hogy „Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz szamaráért, meg a két birkájáért.” Ott nagyon koncentráltam, hogy legalább én ne röhögjek, mert akkor Peti leesik, közben pedig láttam az osztálytársaimat, akik a kép többi részét adták, hogy remegnek a földön, annyira nevetnek. Nagyon szégyelltem magam, mert így veszélybe sodortam szegény Petyát. Ráadásul nem sokkal ez után kimentünk a kaposvári kampuszra, ahol állattenyésztés is zajlik, így egy szamártelep is megtalálható. Háromszáz szamarat soha nem lát az ember egyben, de ott volt 10 vagy 15, és ahogy elmentek előttünk, Szép Domán osztálytársam megszólalt, hogy „Itt a háromszáz szamarad Márk.

Jelenet Az ügynök halála című előadásból (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Melyik volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig, és miért?

Az egyik talán A Schroffenstein család, illetve Az ügynök halála. Ez utóbbi leginkább a rendezőnek, Csiszár Imrének és természetesen az anyagnak köszönhető, és tényleg nagyon sokat adott ez az előadás számomra. A Schroffenstein családot pedig Tarnóczi Jakab rendezte, akivel valamennyire már ismertük egymást egyetem előttről is, és ő valahogy mindig rajtakapott, ha valami nem én vagyok, vagy nagyon művi. Ez roppant érzékenyen, de mégis jól érintett, tudott vezetni az előadás készítése alatt. Jakab ízlése nagy hatással volt rám, pedig a Schroffensteint mindig este fél 11-től játszottuk, előtte meg ha nem egy, akkor kettő előadást is lenyomtunk, és mégis az volt, hogy ezt mindig kirobbanó élvezettel és boldogsággal játszottuk.

Nézőként Mohácsi előadásait szeretem, és emlékszem, évekkel ezelőtt a Nemzetiben rendezte meg A velencei kalmárt, az nagy hatással volt rám. Azt éreztem, hogy azt a maró gúnyt és azt a durvaságot valami mérhetetlen erős érzékenységgel tudja vegyíteni. Később, mikor megismertem Jánost, érdekes is volt, hogy ő egy nagyon férfias személyiség, és közben meg meglepően érzékenyen tud bánni az emberekkel. Általában véve pedig mindent nagyon szerettem és szeretek most is, amibe László Zsolt, Kaszás Gergő, vagy Nagy Pál Gábor játszottak/játszanak, teljesen mindegy, hogy milyen darabban, mindig elbűvölnek.

Volt olyan előadásod, ami lelkileg megviselt?

Az ügynök halála és a Woyzeck is ilyen számomra, de rám elég jellemző ez, mert tényleg mindig mindenen aggódok és ez dominál. Volt olyan például, hogy elmentem a Nemzetitől a Soroksári útig, és alig bírtam megtenni azt a 3 perces sétát, mert ott sírtam a piros lámpánál. Most a Ginánál is teljesen kivagyok, ami kell is, de azért annyira nem, mint amennyire én ezt a lelkemre veszem.

Nézői szemmel a Radu Afrim rendezte A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elbeszélve című előadás volt ilyen a Temesvári Csiky Gergely Színházban. Nem is maga a darab, hanem egy jelenet, amit a mai napig nem tudok higgadtan elmesélni. Az volt az érdekes benne, hogy Afrim az egész csapatot, akik az előadásban szerepeltek, egyszerre szerepeltette benne, és nagyon apró, kis momentumokban építette fel a dolgot, ami nagyon betalált.

Jelenet a Woyzeck című előadásból (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Van olyan darab vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Most a Don Carlost, úgyhogy remélem lesz is színház. (Márk következő bemutatója a Don Carlos lesz a Radnóti Színházban – a szerk.) Nagyon jó a csapattal együtt dolgozni, szóval igyekszem nem gondolni rá, hogy leállunk, nehogy én vonzzam be. A tervek szerint november végén lesz a bemutató, ezt most nagyon szeretném. Máskülönben nem tudom, lenne álomszerep, mert visszagondolva, a 16 éves énem nagyon meglepődne, hogy színész lett belőlem. Olyan feladatokat kaptam, hála az égnek vagy a jó szerencsének, amikről nem is gondoltam, hogy valaki rám bízná őket.

Mit láttál legutóbb színházban nézőként?

A Nemzetisek premierjét néztem meg, a Forró mezőket, hogy megnézzem Mészáros Martin barátom benne.

Nagy Márk és László Zsolt a Gina című előadásban (Fotó: Tihanyi Tóth Dávid)

+1. Idén csatlakoztál a Radnóti Miklós Színház társulatához, ahol az első premiered, a Gina már bemutatásra is került. Milyen a színházban és ezzel a társulattal dolgozni? 

Viszonylag sokat jártam már korábban is a Radnótiba, többek között ezért is szerettem volna ide szerződni, ráadásul László Zsolt a kedvenc színészem, amit meg is mondtam már neki, úgyhogy csodálatos érzés ebben a csapatban lenni és alkotni. Az elején, zavarban is voltam, mert rögtön megkaptam partnernek Zsoltot, aki nekem hatalmas példakép, de nagyon jó volt a Ginán dolgozni, nemcsak vele, hanem mindenkivel. Schwechtje Mihály, a rendező nagyon aprólékosan dolgozott velünk, és igazán jó érzés volt egy ilyen próbafolyamattal indítani.

Az egyik kedvenc előadásom a színházban például, vagy legalábbis ami közel állt már korábban is hozzám a MOLIÈRE – the passion, amibe most be is ugorhattam. Olyan virtuóz érzésem van tőle, ami lenyűgöző, és hát Pál András is csodálatos benne, Schneider Zoltánról nem is beszélve. Egyszerűen nem lehet olyan szögből nézni, hogy ne legyen halálosan igaz, amit csinál. Úgyhogy tényleg nagyon boldog és hálás vagyok, hogy jöhettem és itt dolgozhatom.

Kiemelt kép: Nagy Márk (Fotó: Radnóti Színház)