10+1 kérdéses sorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül fény hétről hétre, amelyeket mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal a kaposvári Csiky Gergely Színház színésznője, Mikecz Estilla válaszolt nekünk.  

Mi az első színházi élményed?

Óvodában vittek minket először színházba, de arról csak annyi emlékem van, hogy nagy overál volt rajtam, amit nehezen vettem le egyedül, pedig alatta volt a kétrészes kis piros ünneplőm! Ráadásul életemben először akkor hajtottam egy fiú vállára a fejem. Ez is megmaradt. Aztán az általános iskolában, talán negyedikben, mivel jó tanuló voltam elvittek megint színházba. Nagyon készültem, nagyon izgatott voltam, hogy majd látok valami csodás, komoly darabot, de egy kisgyerekeknek szóló előadáson találtam magam. Hihetetlenül csalódott voltam, még máig él bennem az Ukk, Mukk, Fukk – A három kismanó dallama.

Az első olyan színházi élményem pedig, ami igazán nagy hatással volt rám az egri társulat vendégelőadása, az Emésztő tűz volt Salgótarjánban, ahol felnőttem. Kaszás Gergő és Mészáros Sára játszottak benne, és valami csodálatos volt a kettőjük párosa, teljesen kikészültem tőle, nagyon mély benyomást tett rám. Mikor életemben először találkoztam Sárával, az első dolgom volt gratulálni neki az előadáshoz. Aztán mikor Kaposvárra szerződtem, nagyon meg voltam illetődve, hogy vele fogok játszani egy színpadon.

Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!

Én elég sokat felvételiztem, négyszer jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre, amiből kétszer a harmadrostáig is eljutottam, és utána mentem Kaposvárra, ahol végül Vidnyánszky Attila osztályába bekerültem. Nagyon sok kép él élesen az emlékeimben, de ezek inkább rosszabb dolgok, amik az első harmadrostámról maradtak meg, mert én előtte nem jártam sem előkészítőre, sem dráma iskolába, és nem tudtam mit hogyan kéne csinálni, és ez megviselt. Bizonytalan voltam, nem tudtam mitől és hogyan lehet jó egy jelenet. Természetesen nagyon ideges voltam mindig a bemutatások előtt, és például, amikor Marton tanár úrnál felvételiztem, az egyik jelenet elején, amíg vártam a partnerem, én söprögettem, és azzal akartam kifejezni az idegességem, hogy csak egy helyet takarítok mindig. Marton tanár úr pedig úgy kinevetett, hogy én még életemben nem fogtam seprűt, hogy csak egy helyet söprögetek folyton? Pedig direkt csináltam így, de nem mertem akkor úgymond “visszaszólni”, csak álltam és hebegtem össze-vissza. Az viszont nagyon jó volt, hogy ezáltal, hogy ennyiszer jelentkeztem, nagyon sok mindenkit meg tudtam ismerni.

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál?

Nyilván több ilyen van, de amit nagyon észben tartok mindig, hogy bele kell szeretni a feladataimba. Mert ugye, amikor egy társulatban játszik az ember, nem ő választja meg, hogy mit szeretne csinálni, és bár nekem nagyon jó dolgom van itt Kaposváron, fiatal színésznőként csodálatos szerepeket játszhattam el, amikbe nem volt nehéz beleszeretni, de attól függetlenül vannak néha olyan helyzetek és darabok, amiket nem feltétlen szeret az ember, de ugyanolyan lelkesedéssel kell megcsinálni ezeket is, mintha életed szerepe lenne. Minden egyes estéhez és karakterhez úgy kell hozzáállni, hogy abba te a végletekig szerelmes vagy, amit nagyon ki kell munkálni magadban. Ettől válik profivá valaki. Hogy a körülményektől függetlenül a maximumát nyújtja.

Mikecz Estilla a Csak színház és más semmi című sorozatban (Fotó: Médiaklikk)

Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?

Az az igazság, hogy én már gyerekkoromban színésznőnek tartottam magam. (nevet) Nem tudom honnan jött, de gyerekkoromtól kezdve tudtam, hogy én mindenképpen ezt szeretném csinálni. Nagymamám mondta, hogy amikor kicsi voltam és voltunk a strandon, míg más gyerekek játszottak és fürödtek, én egy magnóval a kezemben mondtam fel a Szózatot és hallgattam vissza, hogy jól mondom-e. Mindig nagyon elhivatott voltam és hittem magamban, még azután is, hogy sokszor nem vettek fel, és annak ellenére is, hogy én nem művészcsaládból származom. Egyszerűen csak tudtam, hogy nekem ezt kell csinálni.

Amikor megkaptam a diplomámat azt mérföldkőnek tekintem, mert annyit küzdöttem, hogy meglegyen az a papír a kezemben, és az sokkal többet jelent nekem, mint csak egy sima bizonyítvány vagy okmány. Ugyanakkor amikor kikerültem a színházakhoz tulajdonképpen folytatnom kellett a tanulást, ami sosem ér véget, mert minden produkció más, amihez mindig másfajta felkészültség és ötletek kellenek, ezért is izgalmas ez a szakma. Szóval bizonyos szempontból nincs ilyen konkrét pillanat, amikor úgy éreztem, na most már színésznő vagyok, ugyanakkor már gyerekkoromban is színésznőnek tartottam magam, amit a kis gyermeki lelkemmel én el is hittem.

Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?

Én nagyon „nevetős” vagyok, szóval sok ilyen pillanatom volt már. Az egyik osztálytársnőm jut eszembe, akivel, ha néha egymásra nézünk, és látjuk egymás szemében, hogy történt valami nagyon vicces, akkor alig várjuk, hogy kimenjünk a takarásba és nevethessünk együtt. Ezek az apró pillanatok, igen, kizökkentenek néha. Persze nem kezdek el nevetni, és nem esek ki teljesen a szerepemből, ezt nem engedem meg magamnak, de ha van valami vicces gikszer és a partnerem is olyan, aki erre vevő, akkor jókat tudunk nevetni együtt a jelenetek után. Bírom ezeket a helyzeteket. Jó kis sztorik születnek belőlük.

Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?

Ez nem éppen egy ilyen vicces baki történet, de volt egy előadásunk, Az eltört korsó, amit Tarnóczi Jakab rendezett a Szkénében, és annak a legvégén, az utolsó jelenetben ki kellett állnom közvetlenül a nézőtér első sora elé, nagyon közel a közönséghez, és egy 15 perces monológot mondtam egyetlen spotfényben. Sajnos nem voltak igazán ideális körülmények ahhoz, hogy jól próbáljunk előtte, ráadásul keveset is játszottuk ezt az előadást, és hát így aztán abban a negyedórás monológomban egyszer csak minden kiment a fejemből. Fogalmam sem volt mit kell mondanom, én meg álltam a nézők arcában konkrétan és nem tudtam semmit. A legrosszabb pedig az volt, hogy ott egyszerűen senki nem tudott nekem segíteni, a súgó is nagyon messze volt tőlem, de végül Kaszás Gergő mentette meg a helyzetet, előbb bemondta az ő szövegeit és így visszarázott a jelenetbe. Akkor ott minden másodperc olyan hosszú időnek tűnt, hogy öregedtem pár évet. Borzasztó élmény volt, és hát persze pont akkor néztek minket Jakab mesterei, szóval nem volt vicces kicsit sem.

Mikecz Estilla az Isten ostora című előadásban a Nemzeti Színházban (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Melyik volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig, és miért?

Amit nagyon szerettem, és hatalmas feladat is volt számomra, az a Nemzetiben az Isten ostora, amibe Trokán Anna helyett ugrottam be, amikor elment szülési szabadságra, és az osztályfőnököm pedig engem kért fel, hogy vegyem át a szerepet. Az egy olyan szerep, ami iszonyatosan mély, sokrétű, összetett, hihetetlen feszültségekkel operál, tehát óriási energiákkal és széles amplitúdókkal kell dolgozni végig az előadásban. Mindig egy ünnepnapként éltem meg, ha azt játszhattam. Ráadásul, amikor már túl voltam pár sikertelen felvételin, még voltam egy nyílt napon a Nemzetiben, ahol néztem a falon a képeket a társulatról, és arra gondoltam, én sosem fogok itt játszani, erre hihetetlen milyen csodálatos az élet, két évre rá ott álltam a nagyszínpadon az évadnyitón.

Volt olyan előadásod, ami lelkileg megviselt?

Rajkai Zoltán rendezte nálunk itt Kaposváron a Müller táncosai című előadást, és abban egy drogfüggő, alkoholista lányt játszottam. Addig leginkább nagyszínpadon játszottam, ez volt az első stúdió előadásom, sok mindent át kellett konvertálni a fejemben, hogy működjön a dolog. Rajkai Zoltántól sok új dolgot tanultam, nagyon hálás vagyok neki, mert nem egyszerű szerepet kaptam és azt hiszem rengeteget fejlődtem a próbafolyamat alatt.

Illetve volt még egy Énekes madár is, amit Béres László rendezett, ami szintén nagyon megterhelő volt, nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is. Ki kellett emelnem a partnerem egy kútból, majd végighúzni a színpadon, vizesen, csúszkáltam rendesen, aztán a kollégáimat kellett többször kikergetni, akik varjaknak öltözve törtek az életünkre… Maga a történet sem vidám, tehát megterhelő, kimerítő volt minden téren. Amikor kétszer játszottuk egy nap, olyan voltam utána, mint akit elcsapott egy úthenger. A karomat sem tudtam körülbelül felemelni.

Mikecz Estilla a Müller táncosai című előadásban (Fotó: Csiky Gergely Színház)

Van olyan darab vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Amikor olvastam az Anna Kareninát, az nagyon megtetszett azonnal, szóval Anna nagyon szívesen lennék, illetve Az ember tragédiájából Lucifer. Nagyon szeretem Az ember tragédiáját, sokat olvasgatom középiskolás korom óta, nagyszerű mű. Lucifer pedig egy olyan szerep, amivel az egyik legnagyobb vágyam foglalkozni. Remélem egyszer találkozom egy olyan rendezővel, aki ebben partner lesz!

Mit láttál legutóbb színházban nézőként?

Körülbelül egy hónapja mentem el Schmied Zoltán barátomat megnézni a Centrál Színházba, a Büszkeség és balítélet című előadásban. Rendkívül édes, kedves előadás volt, élveztem nagyon. Aki egy üdítő estére vágyik, főleg ezekben az időkben, annak csak ajánlani tudom.

Mikecz Estilla A mi kis falunk című televízoós sorozatban (Fotó: RTL Klub)

+1. A negyedik évadban csatlakoztál a nagy sikerű A mi kis falunk című tévésorozathoz, amiben a kisbolt tulajdonosának lányát játszod. Mi az, amit a leginkább szeretsz a karaktered megformálásában?  

A mi kis falunkkal kapcsolatban azt tudom mondani, hogy iszonyatosan szeretek azok között az emberek között lenni, akikkel ezt csináljuk. Annyira jó hangulat van, és imádom az ottani kollégákat. Eddigi pályám során kevés vígjátékot csináltam, ezért különösen üdítően hat rám, ha ezzel a műfajjal dolgozhatok. Sokat tanultam nagyon, és teljesen mindegy lenne, hogy mit játszom, csak csináljuk, mert annyira jó ezzel a csapattal dolgozni. Nem a karakteremhez fűz meghatározó élmény, hanem a csapatmunkához. Kapitány Iván és Fehér Tibor, akikkel a legtöbbet dolgozom, velük egyszerűen élmény együtt forgatni, de ez igaz tényleg mindenkire. Mindig keressük az ötleteket, hogy hogyan tudna valami még viccesebb, frappánsabb lenni, és hát mi is annyit nevetünk ezeken. Ez a csapatmunka, amit nagyon szeretek, és amiért hálás vagyok, hogy ebben a sorozatban dolgozhatok.

Kiemelt kép: Mikecz Estilla (Fotó: Luthár Kristóf Péter)