10+1 kérdés: Medveczky Balázs

10+1 kérdéses sorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül fény hétről hétre, amelyeket mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal a Szegedi Nemzeti Színház színművésze, Medveczky Balázs válaszolt nekünk.

Mi az első színházi élményed?

Konkrétra nem emlékszem, de 3-4 éves lehettem, mikor először operát vagy balettot néztem – és vagy anyukám, vagy apukám vezényelt az Operaházban. A Seregi-darabokat szerettem a legjobban, mert ő megkövetelt egyfajta színészi jelenlétet is a táncosoktól, ami szerintem különösen ritka a balettban. A Madách Színházban a frissen bemutatott Az Operaház fantomja azonban élesen megmaradt bennem, amit olyan tízévesen láthattam. A hangtechnika, a fénytechnika és Kentaur díszlete nagy hatással volt rám.

Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!

Én Máté Gábor és Dömötör András osztályába jártam, és a felvételi másodrostáján lehetett hangszereket bevinni. Én egy xilofont vittem be, amin Mozart Törökindulóját terveztem eljátszani. Amikor Máté Gábor meglátta a hangszert, megkérdezte: „Ez micsoda?” „Xilofon.” – válaszoltam. „Ezen fogod magad kísérni?” „Nem, csak eljátszanék rajta valamit.” Feltételezte, hogy énekelni fogok, nem csak játszani a hangszeren.

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál?

„Minden színésznek az a legfőbb célja egy próbafolyamatban, hogy 50 százalékban önmaga, 50 százalékban pedig a szerepe legyen.” Ezt sokszor mondta nekünk Máté Gábor, és ezek a szavak nagyon belém égtek. Én abban hiszek, hogy egy előadás nem a premierre születik meg, hanem jóval később. Gábor sokszor beszélt az igazságkeresésről is, ami talán már kissé elcsépeltnek tűnik, de valóban mindenkinek megvan a maga igazsága. Én alapvetően nem hiszek abban, hogy van jó meg rossz. Ha a dráma szerint negatív karaktert játszom, meg kell találnom, hogy ő mitől jó, és ugyanezt fordítva.

Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?

Nem volt ilyen, és szerintem soha nem is lesz. Talán, ha az ember erre gondolna, azzal együtt járna egyfajta megnyugvás és elégedettség is, ami már rossz. Számomra a színészet egy állandó gondolkodás. A szakma velejárója, hogy önmagunkkal szemben mindig felmerülnek kérdőjelek és kétségek, ezeket kutatjuk életünk végéig.

Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?

Amikor Wunderlich Jóska alatt beszakadt a farakás A Pál utcai fiúkban, és lesérült, akkor minden néző, a világosító, az ügyelő, és a színészek is arra figyeltek – az mindannyiunkat kizökkentett. Egy másik, ami eszembe jut A dzsungel könyvében volt – amelyben Mauglit játszottam – az egyik jelenetnél. Mielőtt Méhes László belép Káként, kígyósziszegés hallatszik a félhomályból. Ekkor a nézőtérről egy ijedt gyermekhangot lehetett hallani, ahogy annyit mond: „ki akarok menni”. Majd belépett Ká, akinek az első mondata az, hogy „senki sem megy sehová”.

Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?

Szegeden be kellett állnom a XIV. René-be, ahol van egy szóló dalom. Amikor elkezdtem énekelni az első sort, hogy „A politika tud csinálni”, egy hatalmas blackout-om lett. Se a második, se a harmadik vagy a negyedik sor nem jutott eszembe, miközben ment a forgószínpad, én meg csak sétáltam tovább, és jobb híján háromszor elismételtem, hogy „a politika tud csinálni”. A negyedikre visszaértem, de addigra mindent leizzadtam magamról. Ezt senkinek nem kívánom, mert amikor szövegben van blackout, azt még csak-csak meg lehet oldani, de dalban borzalmas.

Melyik volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig, és miért?

A Nemzeti Színházban az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadás Mohácsi János rendezésében. Az számomra egy hibátlan előadás, a színészek, a zene, az egész atmoszféra, amit megteremtettek a nagyszínpadon. A másik a Szkénében a Caligula helytartója. Kevés olyan drámát tudok mondani, ahol már szinte az első percben kiderül a konfliktus. Két ember igazságáról szól, amelyek összeférhetetlenek, a „lehetetlen” és a „muszáj”. „Mit gondolsz, melyik súlyosabb, a te lehetetlened vagy az én muszájom?” – hangzik el a darabban. A harmadik előadás, ami meghatározó volt az életemben Pass Andrea Napraforgója. Nagyon egyedien és pontosan lett ábrázolva a szülők közti konfliktus, amelyben a gyermekkoromra is ráismertem.

Volt olyan előadásod, ami lelkileg megviselt?

A Sirály Zsótér Sándorral még az egyetem alatt. Mindenkinek váltogatni kellett a szerepeket, ez már önmagában megnehezítette a darabot, sosem született két ugyanolyan előadás. Én az elején Medvegyenko voltam, aztán Trigorin végül pedig Arkagyina. Idegrendszerileg nagyon megterhelő volt, mert egészen más fontos Medvegyenkonak, mint Trigorinnak, Arkagyináról nem is beszélve! Szerintem mind a tizennégyünknek a Sirály örök életre meghatározó lesz, mindig tudni fogjuk ki mit és miért mond el abban a darabban.

Van olyan darab vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Homburg herceget egyszer nagyon szívesen eljátszanám, és Trigorint is az elejétől a végéig – persze azt csak később. De Jago szerepére vágyom a legjobban. Másodévben volt egy Shakespeare félévünk, amit én nagyon élveztem. Othellót és Jagót is játszottam akkor, de számomra az utóbbi több lehetőséget rejt magában. Izgalmas szereplő, abszolút megvan a maga igazsága, őszinte kíváncsisággal van a környezete felé, éppen ezért bízik meg benne mindenki. Egyszer Ascher Tamás, miután megnézte a vizsgánkat, azt mondta nekem: „maga remek Jago”. Talán ezért is vált a szerepálmommá.

Mit láttál legutóbb színházban nézőként?

A Jurányiban láttam Az örökséget Mentes Julcsival, Polgár Csabával és Molnár Gusztávval. Mindenkinek ajánlom! Amellett, hogy nagyon jól meg van írva, a színészek olyan fokú természetességgel játsszanak, ami ritka színpadon. Régen láttam olyan előadást, amelyben ennyire tudják a szereplők, hogy melyik mondat mögött milyen szándék húzódik.

+1. Mit élvezel a legjobban a vidéki színház életben?

Erről nagyon sokat tudnék beszélni! Ugyan Budapesten olyan sokat nem voltam, csak a Vígszínházban és itt-ott egy-egy darabban, azt láttam, hogy minden színháznak megvan a maga stílusa, ízlésvilága. Vidéken azonban a színházak arra vannak kényszerülve, – hiszen ott általában egy városban csak egy színház van – hogy minden stílus megtalálható legyen egy évadban. Prózát, musicalt és operettet is játszanak, hogy a város összes nézője megtalálja a kedvére valót. Én pedig huszonhét éves pályakezdő színészként sok mindent megtanulhatok így, nem csak egy ízlésvilággal találkozom, itt minden műfajnak egyetlen épületbe kell beszorulnia.

Kiemelt kép: Medveczky Balázs (fotó: Török János)