10+1 kérdéses sorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül fény hétről hétre, amelyeket mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal Kaszás Csenge a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója válaszolt nekünk.
Mi az első színházi élményed?
Még bőven kisiskolás voltam, mikor a szüleimmel megnéztük a Karnyónét. Az első sorban ültem és szokásosan tátott szájjal bámultam a történéseket, mikor az egyik szeleburdi leült velem szemben a színpad szélére, egy fél kiflit mártogatott közben tejfölbe és azt ette. Aztán rám mosolygott és odanyújtotta a kifli végét, hogy vegyem el, mire én elbőgtem magam. Egyébként ez biztosan nem az első volt, de az első, amire magamtól is emlékszem tisztán, tehát hiteles forrás.
Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!
Egyetlen kép van meg élesen – hasznos, ha az ember odabent nem a józan eszét használja -, ahogy kijövök az utolsó körről, se szó se beszéd, nyílegyenest beugrok édesanyám mellé a kocsiba és azt mondom: “Menjünk haza!” Meg voltam győződve, hogy nem sikerült, ezért nem is akartam megvárni az eredményt. Éjjel egy óra körül éppen Nagyváradnál jártunk, mikor küldték a lefotózott listát, hogy első helyen bekerültem.
Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál?
Nyugi!
Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?
Abban a pillanatban fogok ilyesmit jogosnak érezni, amikor átveszem a diplomámat, azonban ez csak a mesterségre vonatkozik, amit kitanultam. Ez nem egyenlő azzal, hogy művésznek és jó színésznek érzem magam. Az a pillanat soha ne jöjjön el.
Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?
Egy olyan szakmát választottam, ahol az a feladatom, hogy hitelesen legyek az, aki nem vagyok, hogy hozzak létre személyeket, akik nem léteznek, hogy teremtsek meg életeket, amiknek eleinte én is csak egy szeletét ismerem. Ez akkor teljesíthető, ha az ember igazán ott van, és ha igazán ott van, akkor ilyen opció, hogy kizökkenés, nem létezik. Persze, simán előfordulhat, hogy egyszer majd állok valahol egy színpadon, mint egy kuka, és arra gondolok, milyen okos voltam ebben az interjúban. (nevet)
Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?
Egy amatőr musical előadásunk második felvonásának nyitány zenéje egyszerűen nem akart elindulni. Háromszor próbálkoztak, harmadjára újra kellett indítani az egész technikát, a rendezőnk magyarázkodni kezdett a közönségnek, egyre kellemetlenebb volt a helyzet. Az volt a szerencse, hogy a jelenet pont egy álom volt, az én karakterem álma. Így, amikor végre sikerült, és felébredtem, belefűztem egy telefonbeszélgetős jelenetbe, hogy micsoda rémálmom volt, háromszor kellett újraindítsam, hogy egyszer megértsem, ez biztosan jelent valamit. A közönség szerette, engem meg jól leszidtak utána, hogy nem volt profi a viselkedésem, pedig szerintem a bakikat integrálni kell. Ha úgy teszünk, mintha minden hiba direkt lenne, vagy észre sem veszik, vagy pedig nevetnek egy jót, aminek megvan a szépsége. A kizökkenést kell elkerülni, és hitelesnek maradni, ahogy már említettem.
Mi volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig, és miért?
Lorca: Bernarda Alba háza. A húszas éveim elején megkaptam egy 65 éves ötgyermekes szigorú, zsarnok szerepet, iszonyú lelkes voltam. Hónapokba telt, mire szépen lassan megismertem ezt az asszonyt, azóta is egyre többet tudok meg róla, és azóta is szeretem, bár a darabban látszólag nincs semmi szerethető. Megtaláltam az igazságát. Ez a legfontosabb, hogy ismerd annyira, hogy tudd és légy biztos az igazságában és onnantól már nem nagyon foghatsz mellé, már ami a kiindulást illeti.
Volt olyan előadásod, amely lelkileg megviselt?
Hogyne! Sokat tanulunk magunkról a darab műfajától függetlenül egy próbaidőszak, de akár egy előadás folyamán is. Ezek a felismerések mindig elérik az ember lelkét, vagy így, vagy úgy. Nagyon intenzíven folyt át a lelkemen minden darab, amelyben valaha közreműködtem.
Van olyan darab, vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?
Lorca: Yerma című darabjára és a címszerepre már régóta fenem a fogam. Reménykedem a legjobbakban, persze lelkes pályakezdőként az ember mindenre is ráharapna.
Mit láttál legutóbb színházban nézőként?
Még a vírushelyzet előtt voltam utoljára előadást nézni. Az egyetem Stúdió színpadán láttam a Szutyok című darabot az akkori végzősök előadásában. Na, az egy olyan, amit érdemes lenne jó sok embernek látni. Kár, hogy ebben a helyzetben ez nehézkes, de bízom benne, hogy túl leszünk ezen is, és fennakadás nélkül folyhat tovább a színház egyszer.
+1. Szoktál azon gondolkodni, hogy 10 év múlva mi lesz veled?
Érdekes utazás lenne erről többet gondolkodni és nagyon kíváncsi vagyok, ahogy általában mindenre. Kívánom az olvasóknak, a hozzám hasonló pályakezdőnek, de inkább foglalkozástól függetlenül minden embernek, hogy legyenek ők is kíváncsiak és nyitottak. „Eresszék el az agyukat”, gondoljanak bele lehetetlen dolgokba, játszadozzanak ezekkel a gondolatokkal, és akkor találkozhatnak azzal a valamivel, ami nekem mindig átjárja a színházat, az a bors, az a “zsizsi”, az a másik életsík, ami maga a szabadság. Kívánom, hogy ez örökké megmaradjon, és legyen bármilyen felhő a fejünk felett, vagy vírus a levegőben ez mindig tudjon egy kis menedéket nyújtani, mert nem lehet elvenni tőlünk.
Kiemelt kép: Kaszás Csenge
