A 10+1 kérdéssorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül fény a színészekről hétről hétre, melyeket mindig is tudni akartunk, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal Hermányi Mariann színésznő válaszolt nekünk. 

 Mi az első színházi élményed?

Úgy emlékszem, a Nemzeti Színházban a Holdbéli csónakos. Kicsik voltunk és valamiért nagyon utáltuk, hogy ott kell ülni. Pedig… Kaszás Attila játszotta… Sajnálom, mert szerintem ez volt az egyetlen alkalom, amikor láthattam őt élőben a színpadon.

Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!

Amikor felolvasták a nevem. Olyan jó volt hallani, hogy azóta már bemutatkozni sem utálok. Megszerettem a saját nevem.

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál?

Az osztályfőnököm, Cserhalmi György mondatai jutnak eszembe legtöbbször, ha dolgozom. Ő mondta, hogy soha ne sajnáljam magam, mert az nagyon rosszul áll nekem, ahogy nagyjából mindenkinek. Inkább gondolkodjak és a szenvelgés helyett keressem a derűt, az egyszerűt és az igazat.

Hermányi Mariann a Képzelt riport című előadásban a Spirit Színházban (fotó: Molnár Miklós/Molmik Photography)

Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?

Nem tudom volt-e ilyen pont. Biztos volt, de az ember nem mer ilyet érezni, vagy mondani talán valami álfélelemből, nehogy nagyképűnek tűnjön.

Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?

Az szokott kizökkenteni, amikor látom, hogy a partnerem éppen elveszti a fonalat. Nemhogy kizökkenek, levegőt nem kapok, lever a víz és tíz évet öregszem. Sűrű másodpercek tudnak ezek lenni. Pedig lehet, hogy végig csak azt a szót kerestük, hogy ‘egy’.

Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?

Biztonsági játékos vagyok, viszonylag ritkán hibázom, akkor viszont nagyot. Egyszer én kaptam a fináléugrást az egyik táncelőadásunk végén. Dübörgött a Carmina Burana, az osztályom már javában táncolta az utolsó nagy közös koreográfiát, én komótosan, szuggesztíven felléptem egy emelvényre, kihívóan, fehérneműben, ahogy kell, az egész nézőtér engem figyelt, majd elrugaszkodtam, és a zenei csúcspontra megérkeztem abba a bizonyos guggoló pozícióba, ahonnan már nem tudtam felállni, mert, ahogy megpróbáltam fenékre ültem. Kétszer.

 Melyik volt a legmeghatározóbb előadás a számodra, és miért?

A Zárt ajtók. Vadász Krisztina rendezte a Színművészeti Egyetem egyik apró termének sarkában, nagyjából 10 négyzetméteren. A történet a pokolban játszódik, ahol három embert összezárnak egymással és a bűneikkel. Természetesen addig hazudoznak össze-vissza saját magukról, amíg pontosan ki nem derül mindenkiről minden. Feloldás nincs, örökké abban a szobában ülnek majd egymást győzködve arról, hogy valójában miért nem hibásak. “A pokol a másik ember.” Nagyon finom és nagyon sűrű előadás volt. Imádtam. Imádtam a partnereimet, a rendezőt és a darab félig mozgásszínházi félig prózai formanyelvét. Azóta egyre többször dolgozom hasonló stílusú előadásokban, sőt, a szakdolgozatom is a fizikai színházhoz kapcsolódott, amelyben az illusztráció és az absztrakció jelenségét kutattam. Az alábbiak pedig azok a meghatározó előadások, amiket tátott szájjal néztem végig. Szerintem még a tapsrendet is.

Pintér Béla és Társulata – Kórház Bakony, 42. hét

Krétakör – Hamlet.ws

Forte Társulat – A nagy füzet

nagyváradi Szigligeti Színház – A mi osztályunk

székesfehérvári Vörösmarty Színház – Blaskó Borbála – Hekabé

Centrál Színház – Jó emberek

kecskeméti Katona József Színház – Platonov

székesfehérvári Vörösmarty Színház – Chicago

Varidance – Kármen

budaörsi Latinovits Színház – Születésnap

illetve Mayer Fanni énekesnő barátnőm összes koncertje ilyen.

Volt olyan előadásod, ami lelkileg megviselt?

Egyszer egy fiatal sorozatgyilkos lány, Jancsó Ladányi Piroska történetét dolgoztuk fel egy előadásban Dyssou Bona rendezésében Piroskával mindig baj volt címmel. Na, az megviselt. Nem tudtam elfelejteni, hogy amit játszunk, valóban megtörtént és ezek a kegyetlen, beteg emberek köztünk élhetnek, a közvetlen környezetünkben, lehetnek akár a barátaink, vagy a szerelmünk. Emlékszem, ahogy olvastam az eredeti jegyzőkönyvet, töviről hegyire minden le volt írva arról, hogy mit csinált az áldozataival. Néhány bekezdésenként le kellett tennem, mert nem tudtam tovább olvasni. Fikcióval szeretek dobálózni, de valódi, hús-vér történetekkel félelmetes.

Hermányi Mariann a Piroskával mindig baj volt című előadásban (fotó: Éder Vera)

Van olyan darab vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Duncan Macmillan Lélegezz című darabjának a Nő szerepét. Ez egy kétszereplős történet egy férfiról és egy nőről, és arról, hogy milyen őrületes vargabetűt tudunk leírni, ahelyett hogy rögtön azt tennénk, amit kéne. Az egyetemen foglalkoztam már ezzel az anyaggal Cserhalmi György gondozásában, de sok idő eltelt már azóta, rengeteg mondanivalóm van.

Mit láttál legutóbb színházban nézőként?

Vári Bertalan koreográfus társulatának előadását, a Kárment. Csodálatos táncművészek egytől egyig, akik színészileg is tűpontosak. Újra lehet szembesülni azzal, hogy mi is az a férfi és a női energia és mi az ösztön, ami tetőtől talpig végig tud söpörni az emberen, és ami valódi, őszinte érzéseket, indulatokat képes bennünk generálni. Hiánypótló jelenség ebben a manipulatív, hazudozó, simulékony világban.  Mindenkinek szeretettel ajánlom!

 +1 kérdés: Mi volt legnehezebb feladat, amit az egyetemen kaptál?

Egy veretes, történelmi darabban egy államférfit, herceget kellett játszanom. Na, abba bele is buktam.

Kiemelt kép: Hermányi Mariann (fotó: Forgács Bea)