10+1 kérdéses sorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül fény hétről hétre, amelyeket mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal Csiby Gergely válaszolt nekünk.
Mi az első színházi élményed?
Óvodásként elvittek minket a Budapest Bábszínházba. Az előadásra már nem emlékszem, csak arra, hogy örültem, amikor újra párban sétáltunk vissza az óvodába. Ami meg is maradt az emlékezetemben, az az Egy csók és más semmi a Vígszínházban.
Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!
A harmadrosta végén mindenkit megkértek, hogy a felvettek legyenek tekintettel a sikertelenül felvételizőkre, és próbálják meg visszafogni az örömüket legalább addig, amíg elhagyják a Nádasdy termet. Amikor kimondták a nevem a testem összerándult, de még időben eszembe jutott a kérés. Az utolsó név elhangzása után néhányan kirohantunk az Ódry aulájába, ahol, mint egy focista gól után, a ruhatártól a portásig csúsztam a térdeimen. Ezután üvöltve rohantunk ki az Uránia elé. Történelmi helyszínek ezek a számomra.
Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál?
Sok ilyen volt. Mindig adott helyzetben van egy éppen leghasznosabb. Egyetem alatt nekem sokat segített a „ne kamerázd magad”. Persze nem szó szerint felvételt készítettem magamról, hanem állandóan azon agyaltam jelenet közben, hogy az elhangzó mondat milyen volt, hogyan mondtam, volt-e benne elég töltet. Folyton arra figyeltem, hogy ez hogyan tetszik a kint ülőknek. Ettől persze minden pangott az ürességtől, és sokáig nem tudtam magára az anyagra koncentrálni, hanem csak a külsőségekre. Ez másodév környékén volt.
Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?
Viszonylag későn. Azt hiszem a Kozmikus magány, Holnapelőtt és a Végszó voltak azok az előadások, amelyek mindegyikénél határozottan éreztem ezt. Illetve egy kicsit az egyszemélyes előadásomnál, Az Egy indián naplójánál is.
Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?
Volt, több is. De, ami az életből is kicsit kizökkentett, mikor Kínában a 2000 fős nézőtéren körülbelül 100 ember foglalt helyet, és miközben mi próbáltuk elmesélni a Háború és béke történetét a nézőtéresek lézerrel próbáltak a „nézőknek” jelezni, hogy az előadást nézni kell és nem videóra venni vagy fényképezni. A bekiabáló orosz vendéget, aki az előadás tizedik percében – mielőtt otthagyta volna a nézőteret –, azt üvöltötte az első sorban, hogy „This is not Tolsztoj, this is bullshit!” már nem is említem.
Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?
Mindig maximális fókusszal igyekszem dolgozni, de baki még így is becsúszhat. A Rózsavölgyiben, a Végszó alatt volt, hogy kihagytam két sort egy pörgő párbeszédből, és utána óriási munkával kellett pótolni a hiányzó, és viszonylag fontos információkat.
Melyik volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig, és miért?
Pályakezdés, gyakorlat és teherbírás szempontjából A Pál utcai fiúk. De a következő fontos pont a Kozmikus magány volt, ami olyan csillagállás alatt jött létre, olyan energiákat szabadított fel és olyan egység volt, ami eddigi tapasztalataim szerint ritka és amivel azóta sem találkoztam. Nem beszélve arról a csuda nehéz és szövevényes, sokáig számunka is értelmezhetetlen, fizikai és geológia szakkifejezésekkel teletűzdelt gyönyörű szövegről, aminek már a rögzítése is egy külön felvonás. És ami olyan bonyolult is volt, mint az előző mondatom. (Nevet)
Volt olyan előadásod, ami lelkileg megviselt?
Marton László halála után egy nappal Pál utcait játszani megviselt. A dzsungel könyve első felvonásának fináléját énekelni a Vígszínházas felmondásom után néhány órával is megviselt. Nagyanyám halálának évfordulóján játszani az indiános monodrámát ugyancsak nehéz volt, miután hirtelen megcsapott a gondolat, hogy mennyire sokat jelentett ő nekem, és hogy a darabban egy az egyben olyan mondatok hangzanak el, ami mi voltunk. De ezek csak sűrített pillanatok. Azt hiszem, akkor csináljuk jól, ha minden este történik velünk valami a színpadon. Kisebb vagy nagyobb, így vagy úgy, de történik. Bennünk és a nézőkben is. Talán akkor van értelme.
Van olyan darab vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?
Szerepálom vagy álom szerep nincs. Vágyakozni szerintem butaság. Inkább a helyzetteremtésben hiszek, és a befektetett energiában. Azt szeretném eljátszani, amire éppen abban a periódusban, pályaszakaszban szükségem van. Most azt érzem, hogy nagyon szeretnék szerelmes lenni a színpadon.
Mit láttál legutóbb színházban nézőként?
Hagyományos körülmények között Zeller Az apa című előadását a Pesti Színházban, valamint Docekal rendezésében A kő című darabot, szintén a Váci utcában. Stream színházi formában pedig A lélek legszebb éjszakáját az Örkény Színház társulatának előadásában. Bár a szöveget sokszor nehezen lehetett hallani, de így is nagyon eltalált. Kíváncsi voltam, hogy rakják színpadra azt a nyomasztó távol-keleti miliőt és „füstöt”. Ez volt az első stream élményem, de mindenképpen szeretném majd élőben is látni.
+1. Februárban tartottátok az első rendezésed munkabemutatóját az Art-Színtér csapatával. Milyen volt ebben a szerepkörben kipróbálnod magad?
Annyi mindent lefedett a COVID, hogy nem maradt idegrendszerem azon izgulni, vajon sikerül-e rendezőként helytállnom, eltűntek a személyes belső kétségek. Csak arra koncentráltam, hogy itt van egy lehetőség arra, hogy végre színházzal foglalkozzak. Tudtam, hogy nagyon jól tudunk majd együtt dolgozni a csapattal, és mindent megteszek azért, hogy az a hat hét, amíg próbálunk a lehető legprofibb és legegyenesebb legyen. Páran már látták, főleg szakmai barátok, akiknek sokat ért a visszajelzése. Még nem voltam rendező, de ha azt mondják, a rendezésedről, hogy ez egy szép előadás, akkor azt hiszem, az jót jelent. Nem tudom elmondani mennyire várom, hogy végre nézők is láthassák és visszajelezzenek. Addig meg folyik a következő anyag előkészítése.
Kiemelt kép: Csiby Gergely (Fotó: Köő Adrienn)