100 évvel ezelőtt, 1923. február 12-én született Franco Zeffirelli színház-, opera- és filmrendező. Az ő munkássága és emléke előtt tisztelegve gyűjtöttünk össze pár érdekességeket az olasz művészről.

1. Franco Zeffirelli házasságon kívül született gyermekként, Gianfranco Corsiként látta meg a napvilágot, Hatéves korában elvesztette édesanyját, ezt követően idős angol hölgyek vették pártfogásukba, akik felnyitották szemét az őt körülvevő világ szépségeire, életének ezt a részét idézi fel az 1999-es Tea Mussolinivel. Később a Firenzei Egyetemen építészetet tanult, de tanulmányait megszakította, és részt vett szülővárosa felszabadításában. Visszatérve az egyetemre, amatőr színielőadásokat is rendezett.

2. Luchino Visconti olasz filmrendező már az egyetemen felfigyelt a tehetséges fiatalemberre, akit több filmjében (Vihar előtt, Szépek szépe, Érzelem) asszisztenseként foglalkoztatott. 2006 novemberében megjelent önéletrajzában Zeffirelli nyíltan beszélt homoszexualitásáról és Visconti iránti szerelméről. Mint írja, egész életében „diszkréten kezelte homoszexualitását”, és ezt megelőzően csak tíz évvel korábban, San Franciscóban beszélt férfiakkal való kapcsolatairól. Visconti mellett Roberto Rossellini és Vittorio De Sica segédrendezője is volt, tőlük „leshette el” a rendezői szakma további mesterfogásait.

3. Homoszexualitása ellenére konzervatív katolikus volt, valamint aktív szerepet vállalt az olasz belpolitikában, gyakran igen harciasan képviselte jobboldali nézeteit, közismert volt antikommunizmusáról és abortuszellenességéről. Két ciklust töltött az olasz szenátusban, Silvio Berlusconi Forza Italia pártjának színeiben.

Franco Zeffirelli, Elizabeth Taylor és Richard Burton A makrancos hölgy forgatásán (Fotó: snitt.hu)

4. Filmes tapasztalatai ellenére először a színház világában kívánta kipróbálni képességeit. Néhány év alatt forradalmasította az operarendezés korszerűtlen, idejétmúlt stílusát. Előadásai frissek, elevenek voltak: hamarosan a milánói Scala, a párizsi Opera és a londoni Covent Garden legfoglalkoztatottabb rendezőjévé vált. Az opera után érdeklődése az irodalmi klasszikusok felé fordult: egyik feladatának tekintette, hogy Shakespeare munkáit közel hozza a XX. század nézőihez, megőrizve az eredeti művek szellemiségét, mellőzve mindenféle minőségi engedményt. Működése nyomán óriási Shakespeare-kultusz alakult ki Olaszországban, és Zeffirelli elérkezettnek látta az időt arra, hogy az avoni bárd műveit filmszalagra álmodja.

5. Első játékfilmjét 1957-ben forgatta Kemping címmel, de a fekete-fehér vígjáték egyáltalán nem jellemző darabja az életművének. 1966-ban dokumentumfilmet készített a firenzei árvízről. Az igazi világsikert A makrancos hölgy (1967) hozta meg számára: az eredetihez méltó adaptáció magas színvonalához Richard Burton és Elizabeth Taylor fergeteges alakítása is hozzájárult. A következő évben a Rómeó és Júlia filmváltozatával még nagyobb sikert aratott. Szenzációs ötletnek bizonyult, hogy a tragikus sorsú szerelmesek megformálására – szakítva az addigi színjátszási hagyományokkal – az eredeti szereplőknek megfelelő életkorú színészeket választott Leonard Whiting és Olivia Hussey személyében.

6. A közönség, főleg a fiatalok nagy tetszéssel fogadták a Napfivér, Holdnővér (1972) című munkáját is. A kritikusok már inkább vitatták a filmet, amely Assisi Szent Ferenc életének kissé idealizált feldolgozása. 1966-ban Liliana Cavani rendezőnő ugyancsak megfilmesítette ezt a témát: az ő munkája egyfajta mozgóképes előfutára volt a ’60-as évek végén fellobbant diákmozgalmaknak, míg Zeffirelli változata mintegy utólagos reflektálás ugyanerre. Ezt az értelmezést erősíti, hogy a gyönyörű betétdalokat a diákmozgalmak kultikus énekes sztárja, Donovan énekelte.

Franco Zeffirelli és Olivia-Hussey a Rómeó és Júlia forgatásán (fotó: Emilio Lari / Agenzia Fotografica Pierluigi)

7. Zeffirelli következő monumentális vállalkozása A názáreti Jézus volt, mely ötrészes tévésorozatként és kétrészes mozifilmként egyaránt bemutatásra került. A közönségsiker most sem maradt el, ám a kritikusok többsége csupán szép képeskönyvként értékelte a produkciót.

8. Az 1980-as években azonban sorra kudarcot okozott a nézőknek, amely sorozat valójában egy évvel korábban vette kezdetét: az 1979-es A bajnok az Oscar-díjas főszereplők (Jon Voight és Faye Dunaway) játéka ellenére csúfos bukásnak bizonyult. A könnyfakasztó melodráma rossz fogadtatása részben azzal magyarázható, hogy a közönség akkoriban már másfajta filmdiva lázában égett. Még kínosabb kudarc volt Zeffirelli modern Rómeó és Júlia-sztorija, a Végtelen szerelem (1981), melyet sokan és nem alaptalanul minősítettek giccsnek. (A Lionel Richie és Diana Ross által előadott betétdal, az Endless Love viszont világsláger lett.) Ugyanakkor ebben a filmben ismerhette meg a közönség Tom Cruise-t és James Spadert. Az 1988-as velencei filmfesztiválon mutatták be Az ifjú Toscaninit, amelynek vetítését a közönség egyre hangosabb kacaja kísért: a derültség fő oka Elizabeth Taylor volt, akinek patetikus játékáról másnap a kritikusok vitriolba mártott tollal cikkeztek. Zeffirelli saját filmjének kínos premierje után dühösen azt nyilatkozta, hogy soha többé nem teszi be a lábát Velencébe.

9. A ’90-es években továbbra is megosztotta energiáit a színház és a film között. Míg az előbbi területen folytatódott diadalmenete, addig filmjeivel nem sikerült megismételnie korábbi alkotásai világsikereit. Újabb Shakespeare-adaptációja, az 1990-es Hamlet főszerepére filozofálgató értelmiségi helyett egy akcióhőst szerződtetett az akkoriban különösen népszerű Mel Gibson személyében. Csendes sikert aratott az Egy apáca szerelme (1993) című alkotása is Giovanni Verga klasszikus regényéből, amely egy fiatal lány mívesen előadott tragikus története. Biztos mesterségbeli tudással, kitűnő szereposztással készült a Jane Eyre, Charlotte Brontë népszerű regényének újabb változata. Tökéletes színészválasztás, aprólékos környezetábrázolás és finom lélekrajz jellemzi az önéletrajzi ihletésű Tea Mussolinivel című munkáját. 1964-ben Zeffirelli már készített egy tévéfilmet a legendás opera-énekesnő, Maria Callas Covent Garden-beli fellépéséről, de 2002-es alkotása, a Mindörökké Callas a díva utolsó éveinek részben fiktív eseményein alapul, melyeken keresztül Zeffirelli saját ars poeticáját is megfogalmazza művészet és illúzió összefüggéseiről. Legutolsó filmje, a 2005-ben bemutatott Három fivér a Napfivér, Holdnővér folytatásaként készült, de a mű nem keltett különösebb figyelmet, számos országban be sem mutatták.

Franco Zeffirelli, Fanny Ardant és Jeremy Irons a Mindörökké Callas forgatásán (Fotó: snitt.hu)

10. Zeffirellit rendezőként BAFTA-díjra négyszer (Rómeó és Júlia, A názáreti Jézus, Traviata, Otello), Oscar-díjra (Rómeó és Júlia, Traviata) kétszer, Golden Globe (Rómeó és Júlia) és Arany Pálma díjra (Otello) pedig egyszer jelölték. Pályafutása alatt egy alkalommal, 1982-ben a Végtelen szerelemért a legrosszabb rendező díjára is esélyes volt az Arany Málnán. De nemcsak jelölésekből állt az élete, több alkalommal is megkapta a David di Donatello-díjat (1972 – Napfivér, Holdnővér, 1991 – Hamlet, 1979, 2002 – Különdíj), az Ezüst Szalag díjat (1969 – Rómeó és Júlia), a San Sebastián-i filmfesztivál OCIC-díját (1973 – Napfivér, Holdnővér), valamint 1984-ben a Traviatáért a BAFTA-díjat. (Az alkotást két kategóriában, a legjobb művészi rendezés és a legjobb nem angol nyelvű film díjára is jelölték, ezekből az előbbit sikerült díjra váltania).

+1. Zeffirelli hosszas betegség után, 2019. június 15-én, 96 esztendős korában hunyt el római otthonában.

Kiemelt kép: Franco Zeffirelli 1974 októberében (Fotó: Jerry Mosey)