100 éve született a legendás rendező, Pier Paolo Pasolini

„Az a stílusjegy, amely minden munkámat uralja, az élet utáni vágyakozás, a kirekesztettség érzése, amely nem csökkenti, hanem növeli az életszeretetet.”

A zsenialitást és az őrültséget csak egy hajszál választja el. Számtalan olyan művészt nevezhetünk meg a különféle (és több esetben nagyon is egybefüggő) műfajok közül a kultúra kezdetétől egészen máig, akik ezen a leheletvékony határmezsgyén mozogtak karrierjük, hivatásuk során. Pier Paolo Pasolini egyike ezeknek. Az olasz polihisztor (hiszen legtöbben nem is realizálják, hogy filmrendezői és forgatókönyvírói munkássága mellett regényíró, költő, nyelvész, sőt teoretikus is volt) filmjei, művészi alkotásai legalább olyan jelentőségűek napjainkban is, mint élete és egyben tragikus, máig rejtélyes halála.

Ahogy legtöbb munkájában, úgy magánéletében is már a kezdetektől tetten érhető egy eleinte kisebbfajta, majd lassan elhatalmasodó nyugtalanító érzés. Pasolini egy teljesen hétköznapi olasz családba született bele, apja katonatiszt volt, anyja pedig tanító. Előbbivel már gyerekkorától kezdve sem kötődött szorosan, amely később a teljes elhidegüléshez is vezetett, hiszen édesapja fasiszta elveket vallott. Emiatt anyjához fűzte szorosabb kapcsolat, valamint testvéréhez, Guidóhoz. Életében az egyik legelső tragikus esemény Guido halálához köthető, amelynek jelentősége több munkájában (például versében) rendre vissza is köszönt.

Ezen tragikus, de egyben nagyon is meghatározó események odáig vezettek, hogy Pasolini mind történeteiben, verseiben, elméletei tanulmányiban és később, 1961-től datálva filmjeiben is tabudöntögető, nyers és szókimondó stílust vett magára, amely pártatlanul, semmit és senkit sem kímélt. Ez viszont egy posztvilágháborús időszakban nem volt éppen előnyös – főleg annak fényében nem, hogy Pasolini nyíltan bevallotta, hogy meleg. Mindezek folytán élete végéig támadások, halálos fenyegetések és megfélemlítések érték beállítottságát és legfőképpen filmjeit, szerzői alkotásait tekintve – ám az ezekben felbukkanó, részletesen kibontott vagy éppen homályban hagyott, pedzegetett társadalomkritikus témáit látva nem képzelhető el másfajta megközelítési mód.

Már legelső, moziban debütált alkotása, A csóró is nagy visszhangot váltott ki, főleg amiatt, mert egy mindenfajta jóleső idealizáltságot és eufémizmust mellőző stílusban mutatta be Róma árnyoldalát (az elkészítésben Jean-Luc Godard legendás filmje, a Kifulladásig lebegett Pasolini szeme előtt). Ezek után a Máté evangéliuma, az Oidipusz király (amelybe erőteljesen beleszőtte apjához és anyjához fűződött kapcsolatát), a Teoréma, Az Élet-trilógiája (Dekameron, Canterbury mesék és Az ezeregyéjszaka virágai), valamint legutolsó filmje, a Salo, avagy Szodoma 120 napja nem csupán végképp beírta Pasolini nevét a filmtörténelembe, de egyúttal megkerülhetetlenné is tette.

1975-ben bekövetkezett halála a mai napig a rejtélyek és az összeesküvéselmélet-gyártók melegágya. A Salo, avagy Szodoma 120 napja annyira nyersre, obszcénre és szélsőségesre sikerült (a fasiszta uralom alatt egy maréknyi gazda elitista fiatalokat kínoz, erőszakol és gyilkol), hogy cenzúrázatlan mivolta miatt nem csupán rengeteg országban tiltották be (és tiltják napjainkban is), hanem valamilyen szinte céltáblát is rajzolt Pasolini hátára. Nem tudni pontosan, hogyan halt meg vagy hogy ki okozta az olasz filmes halálát, azóta is rengeteg eszmecsere, teória és konspiratív elmélet született ezzel kapcsolatban.

Pier Paolo Pasolini ma, március 5-én lenne kereken 100 éves. Élete és munkássága rengeteg későbbi rendezőre és íróra volt elképesztően nagy hatással – ezek miatt, valamint mai napig megrendítő alkotásai révén a filmtörténet egyik legjelentősebb alakjává nőtte ki magát. Pasolini úgy tudta bemutatni a világ gyarlóságát és letagadhatatlan mocskait, hogy közben megtartotta maga és az alkotás méltóságát. Mindez pedig olyan őrült zsenialitásra vall, amelyet nem lehet tanítani az iskolákban.

Kiemelt kép: Pier Paolo Pasolini (Fotó: Kultúrsokk)