10 karakter a színpadon, akiknek a halála összetörte a szívünket – I. rész

Van úgy, hogy elmorzsolunk egy-egy könnycseppet egy megható előadás alatt. Ebből tudhatjuk, hogy a darab, amit láttunk igazán hatással volt az érzelmeinkre, katartikus élményben lehetett részünk. Ezek után lelkünk megkönnyebbül, és visszatérünk a valódi életünkbe a színház falain kívül. Azonban vannak azok az előadások, amelyek sokkal kegyetlenebbek annál, hogy megússzuk egy könnycseppel, és a megnézésük után a szomorúság rátapad a lelkünkre. Az általunk két részben bemutatott tíz karakter halála olyan mértékben tépte darabokra a szívünket, hogy azon a mai napig nem tudjuk túltenni magunkat. A cikk megírása is több időbe telt, mint azt előre gondoltuk volna, hiszen nem volt egyszerű újra átélni ezeket a tragikus pillanatokat.

Figyelem! A lista szubjektív, hiszen saját élményeink, véleményünk alapján állítottuk össze! A cikket csakis saját felelősségre ajánlott elolvasni, hiszen egyrészt spoilereket tartalmaz az alábbi előadásokból: A Pál utcai fiúk, Falsettos, Rómeó és Júlia, Valahol Európában, A nagy Gatsby. Másrészt, ha a történetek már ismerősek, ezen pillanatok újra átélése poszttraumás stresszel járhat.

Nemecsek – A Pál utcai fiúk – Vígszínház (Laura)

Molnár Ferenc egyik, ha nem legismertebb regénye A Pál utcai fiúk, amit minden magyar gyerek már kisiskolás korában elolvas. Számomra tulajdonképpen az egyetlen olyan kötelező olvasmány, amit teljes szívből imádtam és el is olvastam az első betűtől a legutolsó pontig, az A Pál utcai fiúk volt. A kis vézna Nemecsek halála már akkor szíven ütött, emlékszem, hogy gyerekként csak ennyit fogtam fel az egészből, hogy ő meghal. Persze, amikor már felnőtt fejjel is elolvastam a regényt, a sokkal mélyebb és árnyaltabb üzeneteit is megértettem a történetnek, ugyanakkor Nemecsek halála is csak még inkább megviselt, még tragikusabb volt. Molnár lélekfacsaró és kegyetlen módon építi a szőke kisfiú karakterét az egész regényen keresztül, akit barátai bántanak és kicsúfolnak, amikor viszont végre társai is elismernék bátorságát és hősiességét, azt a pillanatot már nem élheti meg. Lehet ennél szívfacsaróbb bármi is? Igen, méghozzá az, hogyha mind ezt a szemünk előtt látjuk megelevenedni a Vígszínház nagyszínpadán.

Az előadás már önmagában is iszonyatosan erős a Dés-Geszti féle dalbetétekkel, amelyek folyamatosan fokozzák a feszültséget, Nemecsek halála viszont számomra magasan a darab legátütőbb jelenete. Minden műben és színpadi előadásban imádom a szimbólumokat és azt, amikor ezekkel játszanak, illetve a visszatérő motívumokat, a záróképben pedig mindkettőből kaphattam. Az Éljen a Grund című dal ezúttal nem boldog és önfeledt gyerekek dala, hanem Nemecsek és Boka búcsúja egymástól, aminek a végén a füttyszó elhal, a kis kapitány pedig a vizesárokba ejti a kedvenc kéksávos üveggolyóját… Ebben az egy jelenetben minden, ami Nemecseknek a világot jelentette megjelenik és könnybe lábasztja az összes néző szemét. Ha véletlen akadna valaki, aki itt még nem hatódik meg, a rendező garantálja, hogy a tapsrendnél minden néző elmorzsoljon legalább egy könnycseppet. Felcsendül a Mi vagyunk Grund című dal, amit a színészek teli torokból énekelnek a közönséggel együtt, majd, amikor elhangzik a mostanra már kultikussá vált utolsó két sor – Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért? – a színpad elsötétül, középen pedig egyetlen fejfényben előtűnik a kis Nemecsek. Ennél szívfacsaróbb látvány kevés létezik a magyar színpadokon.

Whizzer – Falsettos – Live from Lincoln Center (Roberta)

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Falsettos az egyik legjobb darab, amit valaha láttam. A karakterek gyarlóságuk ellenére is szerethetők, ettől válnak valószerűvé, a végig énekelt dialógusokkal pedig tökéletesen fejezik ki összetett érzelmeiket és jellemüket. Whizzer aprólékosan felépített halála pedig annyira szívfacsaró, hogy a musical utolsó fél óráját képtelen vagyok folyamatos zokogás nélkül végig nézni. A cselekmény középpontjában a nárcisztikus és gyerekes családfő, Marvin (Christian Borle) áll, aki elhagyta a feleségét és a tízéves fiát a szeretője – és itt jön a csavar –, egy bohém férfi, Whizzer (Andrew Rannells) kedvéért. Az összezavarodott Marvinnak kezdetben semmi nem elég: új kapcsolatában dominálni szeretne, és a családját is agresszívan össze akarja tartani. Marvin karakterfejlődéséhez hasonlót színpadon még soha nem láttam. A második felvonás két évvel később, 1981-ben játszódik, miután Whizzer és Marvin útjai az első felvonás végén különváltak. A nyitányban a két férfi újra találkozik, és kiderül, hogy az eltelt idő alatt mindketten annyit fejlődtek, hogy kapcsolatuk az őszinte és önzetlen érzelmekre épüljön, ne pedig a testiségre és a múló szenvedélyre, mint korábban. Marvin képes elfogadni önmagát és lemond az örökös versengésről Whizzer kedvéért. Ez már önmagában megható jeleneteket és dalokat eredményez, de ami ezután jön, az övön aluli. Egy meleg pár története egy 1980-as években játszódó musicalben ugyanis nem kecsegtet sok jóval…

Whizzer a második felvonás közepén elgyengülve esik össze fallabdázás közben, majd az orvosok megállapítják nála az akkor még ismeretlen és halálos betegséget. Innentől kezdve pedig Whizzer egyéni tragédiája már egy egész generáció küzdelmére és szenvedéseire kivetíthető. Az erős, jóképű férfi a darab utolsó szakaszában már csak árnyéka önmagának, szembe kell néznie a halállal, amelyet szenvedélyes szeretőként képzel el. Halál-dalában kifejezi, milyen igazságtalannak érzi, hogy habár ő soha nem élt semmilyen káros szenvedélynek, mégis fiatalon meg kell halnia. Rettegve, mégis bátran fogadja el sorsát, ám utolsó napjait nem tölti egyedül. Nem csak Marvin, hanem Marvin családja is szereti őt és kiáll mellette a végsőkig. A megható jelenetek innentől sorra követik egymást: Marvin szerelmet vall Whizzernek a kórházi ágyán; Marvin fia, Jason úgy dönt, hogy életének egyik legnagyobb eseményét, a barmitzvah-ját Whizzer kórtermében tartja meg, hogy ő is szemtanúja lehessen annak, amikor jelképesen férfivá válik; majd a kórt várhatóan Marvinnál is megállapítják. Whizzer pedig még megjelenik halála után Marvin látomásában, amely során Marvin bevallja neki, hogy a tetteit nem bánta meg, és habár a szerelmük mindkettőjük életébe került, ezt tudva sem változtatna semmin. Eközben az, ahogy eltávolodnak egymástól mind zeneileg (a pár egyes sorokat kánonban énekel), mind színpadképileg (Whizzer fehér inge arra utal, hogy Marvin már kezdi elfelejteni a férfi kinézetének részleteit) is szívszorító.

Mercutio – Rómeó és Júlia – Operett Színház (Laura)

Shakespeare a drámák királya, és nem hiába. Az angol drámaíró művei egytől egyig kifogástalan zsenialitásról tesznek tanúbizonyságot, színművei még ma is aktuálisak és rejtenek újabb felfedezni való rétegeket. Két legnagyobb klasszikusa talán a Hamlet és a Rómeó és Júlia, amelyeket nem lehet csak egyszer megnézni vagy akár elolvasni. Gyerekként a legelső előadás, amit láttam az az Operett Színház Rómeó és Júlia című musicalje volt, amit DVD-ről az eredeti, kultikus szereposztással láthattam. Emlékszem, amikor nagymamám betette nekem, hogy nézzük meg, mert biztosan nagyon fog tetszeni, még fogalmam sem volt a történetről, de még Shakespeare-ről sem. A zenék és a látvány azonnal magával ragadott, ahogyan a színészek is, elsősorban Bereczki Zoltán. Visszagondolva lehet ez azért is volt, mert ő a nagymamám egyik kedvence a mai napig, és ez befolyásolt némiképp, ugyanakkor a véleményem mostanra sem változott.

A Lehetsz király című dal még most is legkedvesebb musical-dalom, kívülről tudom, hiszen korábban számos alkalommal előadtam a családomnak, természetesen úgy mintha én lennék Mercutio. Ebben a kontextusban pedig talán nem is annyira meglepő, hogy számomra az ő váratlan halála okozta az igazi szívfájdalmat az előadás során. Egészen a párbajig naiv gyerekként elhittem, hogy lehet még jó a vége a történetnek, Mercutio halála azonban teljesen lesokkolt, és nem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Még felnőtt fejjel nézve is ennél a jelenetnél szorul össze leginkább a szívem, hiszen, ha Mercutio nem hal meg, a történet másképpen is alakulhatott volna. Az ő személyes tragédiáján keresztül vezeti Shakespeare a két szerelmest a halálba.

Kuksi – Valahol Európában (Roberta)

Életem legelső színházi élménye a Valahol Európában című musicalhez köthető a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a darab alapozta meg a mostani ízlésvilágomat is, és a mai napig úgy gondolom, hogy a Valahol Európában a legjobb zenés darab Magyarországon. Még általános iskolás voltam, amikor megnéztem ezt az előadást, mert a gyerekszínészek közül sokan a barátaim, ismerőseim vagy osztálytársaim voltak. A tragédia már akkor is átjött, ám a körítést csak később értettem meg. Dés László zenéi és Nemes István dalszövegei tökéletesen ábrázolják a II. világháborúban otthontalanul maradt gyerekek lelkivilágát. Emlékszem, nagyon sokáig tanácstalan voltam, amikor a CD-n a Gyerekjáték vagy a Mi leszek, ha nagy leszek? című dalok következtek, hiszen nem értettem a funkciójukat, így pedig értékelni sem tudtam ezeket. Rögtön léptem is tovább a drámaibb Miért van?-ra vagy a humoros Staub című számra.

Ma már tudom, hogy egy jó musical elengedhetetlen részét, az úgynevezett „I want song”-okat testesíti meg ez a két dal, és legalább annyira fontosak a drámai hatás szempontjából, mint a leghíresebb, A zene című betétdal. A megszokott nagyravágyó „I want song”-okkal ellentétben itt a gyerekek egyszerű kívánságai és rendkívüli nélkülözése jelenik meg, és többek között ezeknek köszönhetően válik annyira szívszorítóvá a főszereplő kisfiú, Kuksi halála. A tragikus körülmények eleve adottak, így a musicalnek alapvetően nehéz egyetlen szereplő halálával elérni a katartikus csúcspontot. Hiszen ez a háború velejárója, és nem okoz a nézőnek meglepetést egy-egy veszteség. Ám végigkísérni egy ártatlan kisfiú sorsát, akinek a darab során nincs más kívánsága, csak hogy az apukáját újra láthassa, felkavaró a békeidők közönségének. Az a tény pedig, hogy ez a számunkra alapvető vágy beteljesületlen marad, hatalmas űrt hagy a nézők lelkében. Hiszen azt szoktuk meg, hogy a nagyravágyó karakterek elérik, amit megálmodnak az „I want song”-ban, ám Kuksi esetében erről szó sincs.

Jay Gatsby – A nagy Gatsby – Vígszínház (Laura)

F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regénye hosszú évek óta a kedvencem, és a Leonardo DiCaprio féle filmadaptációt is rengetegszer láttam már. Valószínűleg azért szeretem ennyire ezt a történetet, mert nagyon sok mindenben tudok azonosulni Gatsbyvel, aki 7 év után is ugyanúgy szereti Daisyt, mint amikor megismerte, és mindenre hajlandó, hogy együtt lehessenek. „Igazad van Nick, igazad van. Én nem hiszek a szerelemben. Én Daisyben hiszek” – ez jeleneti az igaz szerelmet, és ez az, ami Gatsbyt mindannak ellenére tragikus hőssé teszi, hogy tulajdonképpen hazug és hamis életet él. Számomra az ő története nem egy csaló meséje, hanem egy szerelmes férfi balladája, aki a múlt kerekét is képes visszaforgatni csak azért, hogy az Igazit boldoggá tegye, és aki a végtelenségig hisz a nőben, akiért az életét is végül feladja.

Mivel ennyire szeretem ezt a történetet, ezért a Vígszínház előadását sem hagyhattam ki, ami igencsak levett a lábamról. Mérhetetlenül izgalmas volt számomra, hogy zenés darab formájában kel életre az egyik legszebb szerelmi történet, amit ismerek, a végeredmény pedig felülmúlta minden várakozásomat. Ezt bizonyítja az is, hogy bár pontosan tudtam mit várhatok a cselekménytől, nem egyszer sírtam el magam az előadás alatt. Gatsby dalai és visszatérő motívumai Wunderlich József csodálatos hangjával teljesen magukkal ragadtak, amikor pedig elérkezett a halálának pillanata, úgy érzetem mintha a szívemen taposnának. Az egyébként is kegyetlenül lélekromboló és keserves gyilkosságot Gatsby és Wilson kánonja előzi meg, amiben az előadás szerintem leggyönyörűbb motívuma tér vissza: „Ő volt a lány, ő volt a lány, most is ő lesz talán.”

Kiemelt kép: Christian Borle és Andrew Rannells a Falsettos-ban (Fotó: Sara Krulwich – The New York Times)