10 + 1 kérdés: Józan László

10+1 kérdéses sorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül fény hétről hétre, amelyeket mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal a Vígszínház Junior Prima díjas színművésze, Józan László válaszolt nekünk.

Mi az első színházi élményed?

Az MTV-nek régen volt egy olyan időszaka, amikor szombatonként élő, egyenes adásban közvetítette különböző vidéki színházak előadásait. Ha jól emlékszem, akkor az Indul a bakterház volt az első, amit így láttam, de az már nem maradt meg sajnos, hogy melyik színház játszotta. Az első kőszínházi élményeim pedig a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházhoz kötődnek.

Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!

Abban az időben nagyon vékony fiú voltam, mondjuk, 20 kilóval könnyebb, mint most. Kitaláltam, hogy mindegyik felvételi fordulóra – három rosta van összesen – egy bő nadrágot és egy bő inget fogok felvenni. Nekem ezek a ruhadarabok kapcsolódnak szorosan a felvételihez.

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál?

Az, hogy az alaphelyzetet, amit a szerep megkövetel, magamra húzva hitelesen játsszam el: ha sírni kell, sírjak. És nevessek, ha az van megírva a darabban. Ezek a színjátszás alapjai, minden más művészkedés erre épül rá. Ez volt számomra az egyik legfontosabb mondat az egyetemen, és a mai napig ehhez próbálom tartani magam.

Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?

Sose gondolkodtam ezen, bevallom őszintén, konkrét pontot nem is tudok mondani neked. Nagyon nehéz dolog ez, mert a színész élete végéig tanul. A Színmű elvégzése után körülbelül 3-5 évvel később, amikor már több szerep volt mögöttem, több helyen játszottam, kezdtem egyre jobban érezni magam a feladataimban. Akkor már meg tudtam felelni a saját elvárásaimnak, és azoknak is, amelyeket az adott színház támasztott velem szemben.

Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?

Ilyenek sajnos vannak (mosolyog). Általában engem akkor lehet kizökkenteni, ha nevettetnek. Nem olyan régen volt egy ilyen eset az Átriumban, ahol játszom Az őrült nők ketrecében. A második felvonást kezdtük el, benne vagyok az első jelenetben. Bementem, elkezdtem a szövegemet mondani, és valamiért össze-vissza ugráltam a mondataimban, egy pillanatra kiestem, és amikor visszataláltam, akkor meg folyamatosan megbotlott a nyelvem, alig tudtam a szavakat kimondani. Ettől a velem szemben ülő Stohl András kollégám és a mellettem álló Hevér Gábor is szakadni kezdtek a nevetéstől. Mindketten kiváló színészek, nyilván erre rá is játszottak, tehát ők még generálták ezt a helyzetet, ami odáig fajult, hogy az alapvetően egy perces jelenetet közel háromszor annyi ideig játszottuk, miközben kaptunk négy vagy öt nyíltszíni tapsot… szóval nemcsak mi élveztük, hanem a nézők is. Azzal zárult az etűd, hogy a Zazát játszó Stohl András rám kiabált, hogy „Menj már ki!” Ekkor felálltam a guggolásból és kisétáltam (nevet).

Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?

A Pesti Színházban játszom A dzsungel könyvében Mauglit. Ezt a szerepet már főiskolás koromban átvettem, tehát nagyon régóta játszom. Körülbelül a 100. előadásom után egy alkalommal nem jutott az eszembe az Akela név. Van a darabban egy olyan jelenet, ahol megfékezem a farkasokat és kiküldöm Akelát. Én ezen a ponton, tűzzel a kezemben össze-vissza mismásoltam, mert egyszerűen nem jutott eszembe a szó.

Melyik volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig, és miért?

Az egyik legmeghatározóbb színházi feladatom a Távoli dal, amelyet a Vígszínház Házi Színpadán játszom. Nagyon izgalmas kérdés volt számomra, hogy harminc évesen – pont a születésnapom után mutattuk be – le tudom-e kötni másfél órán keresztül egyedül a nézőket, hiszen korábban sosem játszottam monodrámát. A szöveg nem túl vidám, emiatt is izgultam picit. Szabó Istvánnal dolgozhattam együtt, mind színházi, mind filmes szempontból fontos nekem ez a találkozás vele.

Amiből nagyon sokat tanultam, az A dzsungel könyve. A gyakorlati évemben már átvettem a szerepet, és ebből a mai napig is építkezem. A darabban ének, tánc és próza is keveredik, azaz mindent egyben kell megmutatni, számomra ez egy nagyon jó iskola volt. Van még egy előadás, amire nagyon büszke vagyok, mégpedig a Rózsavölgyi Szalon Táncórák című produkciója. Én ebben egy autista fiút játszom, ez egy borazasztóan nehéz szerep. Az emberek fejében van egyfajta sztereotípia az autizmussal kapcsolatban, emiatt nagyon nehéz a valóság és az előítéletek közötti részt megmutatni.

Volt olyan előadásod, ami lelkileg megviselt?

Igen, volt. A Vígszínházban játszottuk az Átutazókat, ahol én egy fiatal fiú voltam, aki meghal. Az egy picit megérintett. Illetve a Távoli dal még ilyen. Ott mindig el kell telnie néhány percnek az öltözőben, amíg egyedül vagyok. A darabban egy családtagom halála és temetése közötti időszakról mesélek a nézőknek, és ez egy annyira nehéz történet, amihez magánemberként is kapcsolódom – édesanyámat három éve veszítettem el –, hogy mindig felkavar. Többször kell sírnom benne, amihez a saját emlékeimből és fájdalmamból fogalmazok, így előadás után mindig szükségem van egy kis időre magamban. Ilyenkor átöltözöm, helyre rakom a kellékeimet, és ez pont elég arra, hogy kimenjen belőlem a feszültség.

Van olyan darab vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Nincs (nevet). Azért nincs, mert nem akarom úgy leélni az életemet, hogy elkísér az az érzés, hogy én mindig is Hamlet akartam lenni, de soha nem volt rá módom. Persze próbálok bevonzani dolgokat, de inkább arra törekszem, hogy a kapott szerepeket a lehető legjobban játsszam el. Ez a hozzáállás számomra életszerűbb.

Mit láttál legutóbb színházban nézőként?

A Rózsavölgyi Szalonban a Kései találkozás című előadást, amiben Molnár Piroska és Jordán Tamás játszanak együtt.

+ 1. Hogy érzed magad a pandémiás időszak után?

Arra fordítottam a karantén alatti időszakot, hogy magamra figyeljek egy picit. Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt években, és most kifejezetten jól esett ez a néhány hét, amikor itthon lehettem, és tudtam foglalkozni magammal, a kutyámmal, volt időm sorozatokat nézni, könyveket olvasni. Szóval én nagyon jól elfoglaltam magam.

Most már azért várom azt, hogy elkezdjek dolgozni, június végén kezdődnek a Rózsavölgyi Szalon Idegenek a vonaton című előadásának a próbái, ezt egyébként már május közepén be kellett volna mutatnunk. A korlátozások enyhülésével végre újra el tudtam kezdeni sportolni: kijárok a Margitszigetre futni a kutyámmal, rendszeresen megyek edzőterembe is. A maradék szabadidőt most erre fordítom. Nagyon várom a nyarat, hogy meleg legyen, mert nekem olyankor a hangulatom is sokkal jobb. Szóval én azt hiszem, hogy hasznosan tudtam eltölteni ezt a nehéz időszakot.

Kiemelt kép: Józan László (Fotó: Várady Nikolett)