10 + 1 kérdés: Bordás Roland

10+1 kérdéses sorozatunkban olyan kulisszatitkokra derül fény hétről hétre, amelyeket mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal a Nemzeti Színház színművésze, Bordás Roland válaszolt nekünk.

Mi az első színházi élményed?

Valamikor általános iskolás koromban láttam a Mandala Dalszínház Egri csillagok című előadását, amelyet a vásárosnaményi Művelődési Központban játszottak. Több szempontból is meghatározó élményként maradt meg bennem, főleg mert később játszhattam is benne. Dráma-tagozatos gimnáziumba jártam Nagykállóba, és oda is elhozták a darabot pár évvel később. Kerestek hozzá statisztákat, és jöttek válogatni a mi iskolánkba is, és én be is kerültem, én voltam az egyik török katona.

Mesélj el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételidről!

Az egész felvételi emlékezetes számomra, mivel elájultam közben. Vidnyánszky Attila osztályába jártam, nála a másodrosta úgy zajlott, hogy kis csoportokban kellett bemennünk, és egyéni megmutatkozások helyett figyelem játékokat játszottunk, illetve Gemza Péter mozgásos feladatokat csináltatott velünk. Rettenetesen izgultam, mert előző évben felvettek már egyszer, de mivel nem sikerült az érettségi, ezért nem kezdhettem el az iskolát, így bennem volt valami alapfeszültség, azt éreztem, hogy nem fog újra sikerülni.

Elkezdtük a mozgásos részt, és minden mozdulat közben azt járt a fejemben, hogy én most rögtön összeesek, persze hogy így rosszul is lettem. Attila azt mondta, hogy „Roland, akkor most üljön le egy picit!”. Emlékszem, hogy annyira meglepődtem attól, hogy kimondta a nevem, hogy le is ültem. Majd ezt megismételtük még kétszer, a harmadik alkalommal ki is küldött azzal, hogy visszajöhetek a következő csoporttal, ha nem megy, akkor pedig találkozunk jövőre. Kimentem, ettem pár falatot, pihentem felemelt lábbal, aztán a következő csoporttal újrakezdtem a rostát. Attila mondta egyből Péternek, hogy nekem akkor nem kell a mozgást újra végigcsinálni, aki meg azonnal rávágta, hogy de, kezdje csak elölről. Megcsináltam mindent, és végül sikerült, felvettek!

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit a mestereidtől kaptál?

Szintén a felvételin égett be egy mondat: a harmadrostára 26-an maradtunk már csak, ebből 15-öt vettek fel. Mielőtt nekikezdtünk, Vidnyánszky Attila azt mondta nekünk, hogy tegyünk félre minden egyéni ambíciót, ami bennünk van, és ne egyedül próbáljunk meg bekerülni az osztályba, hanem egymás hátán felkapaszkodva. Akkor találkoztam először a csapatcentrikus színházcsinálással, amiben ő hisz: vedd észre a többit, akkor leszel jó, ha együttműködsz, könnyebb úgy kiemelkedni, hogy figyelsz a többiekre, amitől egyszer csak kinyílik minden érzéked. Számomra ez egy nagyon fontos tételmondat volt.

A másik ilyen Méhes Lászlótól származik, aki a zenés mesterséget tanította nekünk. Az ő óráin mindent számolni kellett, minden egyes számnak megvolt a maga jelentősége, mit gondolsz alatta, merre fordulsz, mikor mondod ki a szót. Elmagyarázta, hogy egyre ezt érzed, kettőre azt gondolod, háromra azt cselekszed és átlépett a négyen. Persze mi azonnal rákérdeztünk, hogy akkor a négy az mi? És erre azt mondta, hogy az a belső mosoly, ami viszi a mesterségünket. Ezt a gondolatot fogalmazta meg Rizsakov is a közös próbafolyamataink során, hogy minden színészben kell lennie egyfajta belső derűnek, attól függetlenül, hogy jó vagy rossz a karakter, amit játszunk, mert ez a belső derű az, ami működteti a figura szerethetőségét.

Mi volt az a pont, amikor először azt érezted, hogy oké, akkor most már színész vagyok?

Sokan azt szokták mondani, hogy ez sosem érkezik el, de szerintem van egy egészséges felismerés minden színész életében. Számomra ez akkor jött el, miután társulati tag lettem, megismerkedtem az idősebb művészekkel, akik elkezdtek egy adott ponton kollégának tekinteni. Tehát én még nem mondtam ki magamban, de a környezetem már azt sugallta, hogy már színész vagyok. Innentől kezdve pedig már az is bennem volt, hogy oké, akkor itt engem most egyenrangú partnernek tekintenek, tehát minél inkább fel is kell nőnöm a feladatokhoz.

Volt-e olyan, hogy előadás közben valami nagyon kizökkentett, és ha igen, mi volt az?

Két ilyen esetet tudok elmesélni. Kapolcson játszottuk a Psychét még főiskolásként. Vidnyánszky Attila rendezte, aki úgy rakta fel az előadást az óvoda melletti tisztáson, hogy használta a domboldalt is, amin össze-vissza csúszkáltunk a lakkcipőinkben a harmaton. Többször el is estem, de mégsem ez volt az, ami kizökkentett, hanem az, amikor a Tapi nevű tacskó besétált a játéktérbe, konkrétan végig ott mászkált a lábunk alatt, akkor is, amikor én Barta Ágival a nyakamban mondtam a magam monológját, majd egy adott ponton fogta magát és lepisilte az éppen haldokló Berettyán Sanyi feje mellett lévő Homérosz szobrot. Ott elég erőteljesen megtapasztaltam az élő színház fogalmát.

A másik pedig az volt, amikor a Szentpétervári Színházi Olimpián játszottuk a Rocco és fivéreit, aminek az egyik jelentében az övem csatjával átszúrtam a kézfejemen lévő vénát. Az egyik jelenetben félig meddig le kell vetkőznünk Barta Ágival, amikor is az egyik pillanatban leesett az övem, ami nem maradhatott ott a padlón, ezért felkaptam, és elhajítottam. Ezt akkora erővel sikerült abszolválnom, hogy először fejbe vert, majd átszúrta a kezemet, ami azonnal háromszorosára dagadt, és akkor még volt két óra hátra az előadásból. Onnantól kezdve folyamatosan ki kellett mennem jelenetek között jegelni, vagy a boxolós rész előtt kivágni és rápróbálni a kesztyűt, hogy egyáltalán fel tudjam venni… A mai napig megvan a nyoma a kézfejemen.

Mi volt a legemlékezetesebb bakid előadás közben?

Egy volt, de az sem annyira számottevő. A Psychét játszottuk megint csak, amiben az egyik monológot úgy kezdem, hogy „Psyché, első látásra megszerettem…”, ehelyett nekem sikerült azt mondanom, hogy megszereztem. Ezzel teljesen kizökkentem az osztálytársaimat, és egy picit magam is, hiszen össze-vissza kellett alakítanom a szöveget, ami így a hadoválásomtól legalább másfélszer olyan hosszú lett, de valahogy kijöttem ebből a helyzetből.

Melyik volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig, és miért?

Több olyan próbafolyamatban volt részem az elmúlt években, amelyek olyanok voltak számomra, mint ha valamilyen minikurzuson vettem volna részt. Ilyen például Rizsakovval a Részegek, ami nagyon meghatározó volt számomra, mert olyan dolgokat kellett benne csinálnom, amit korábban még senki nem kért tőlem, másképpen kellett figyelni közben. Ilyen volt a Rocco és fivérei is, az főleg a szerep súlya miatt, illetve a Caligula helytartója, amit Szász János rendezett. Mivel ő alapvetően egy filmrendező, teljesen másképp gondolkodik, mint azok az alkotók, akikkel korábban dolgoztam, ebből a találkozásból én nagyon sokat tanultam.

Volt olyan előadásod, ami lelkileg megviselt?

Ez a három, amit az előbb kiemeltem, a Részegek, a Rocco és a Caligula nagyon, mert mindhárom alatt valami olyat kellett megtalálnom magamban, amiből korábban nem dolgoztam, és ez nagyon nehézzé tette a próbafolyamatot, és az első néhány előadást is.

Nézőként Zsótér Brand című előadása érintett meg nagyon. Azért volt rám erőteljes hatással, mert azt éreztem, hogy nem külön a szó színházát, a lélek színházát vagy a szív színházát kaptam, hanem egyben a hármat, valami olyan különleges eleggyé vegyítve, ami katartikusan hatott rám, és napokra elnémított. Ilyen volt a Mesés férfiak szárnyakkal is, amit Vidnyánszky Attila rendezett, vagy Pintér Bélának a 42. hét című előadása.

Van olyan darab vagy szerep, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Ha korban odaérek, akkor nagyon szívesen eljátszanám Petroniust a Caligula helytartójából. A mostani előadásban Trill Zsolt játssza, én pedig Probust alakítom benne. Ez a szerep eléggé izgatja a fantáziámat, de más konkrétat nem tudnék mondani. Alapvetően érdekelnek a negatív karakterek, de mindenfajta szerepkört szívesen kipróbálok.

Mit láttál legutóbb színházban nézőként?

A Nyugat császárát a Pesti Színházban, amit Rudolf Péter rendezett és Vidnyánszky Attila Tizenhárom almafáját a Nemzetiben. Nagyon másfajta színház mindkettő, ettől függetlenül mindkettőt nagyon szerettem, szép előadások lettek.

+1. Budapesten elsőként tértek vissza a Nemzeti színművészei a próbatermekbe. Milyen érzés volt ismét belépni a színházba a pandémia után?

Kifejezetten jó, mert már nagyon vártam, hogy újra találkozzak a kollégákkal, hogy visszanyerjem a színészi formám és újra rutinba kerüljek. Éreztem az első napokban, hogy fizikálisan és mentálisan is sokkal nagyobb megterhelés egy-egy próba, mint mondjuk év közben, de közben meg nagyon jól is esik most a munka.

Kiemelt kép: Bordás Roland (Fotó: Rózsa Erika)